15. Ugrás

[[Emlékszik még valaki rám? Hatszázmilliárd év után itt a következő rész. Eddigi folytatás oka a hatalmas ihlethiány és a történet kimenetelében lévő tanácstalanság, valamint a többi projektem és az iskola előtérbe helyezése. Nem kívánok erről többet mondani. Szörnyen sajnálom, hogy eddig kellett rá várni. A következőket gyorsabban fogom hozni, már nincs sok hátra. Max két rész. Jó olvasást, mégegyszer nagyon sajnálom! ]] 

----------------

Az elhatározásom, miszerint lekapkodom fentről a helikoptereket nem is tűnt akkora baromságnak, mint eleinte hittem. Ennél jobb ötletem tényleg nem volt, felettesek hiányában mégúgysem. Most nem volt itt Kim Heechul, hogy feleselhessen velem a felelőtlenségemért és még csak Rent sem tudtam elérni, hogy kiselőadást tartson nekem a testi épségemről.
Most tényleg minden rajtam múlt.
- Minhyuk, figyelj - próbálom felrázni, de még mindig eléggé sokkos állapotban van. - Keresd meg nekem Rent és Baekhyunt, szükségünk van rájuk! - rázogatom, de ő csak bámul kifelé a fejéből. - Figyelj, ha nem tudod őket megtalálni, mi is meghalunk - beszélek egyre erélyesebben, erre már persze felfigyel és bólint egyet.
- Dehát Baek... - kezdte volna Han.
- Tudom. De vagy összeszedi magát, vagy meghal - Bár fájt kimondanom ezeket a szavakat, egyszerűen muszáj volt. - Nem tudunk megmenteni senkit sem, anélkül, hogy ő maga is harcolna. Hol a francban van ilyenkor a szakaszvezető vagy a helyettese, a többi kadét még mindig lent próbálja lelőni a helikoptereket, meg fognak halni a picsába is - dühöngöm.
Mély levegőt vettem és a manőver felszerelésemmel sikeresen beleakaszkodtam az egyik fent köröző szerkezetbe és már úton is voltam felé. Még fél füllel hallottam, ahogy JeongHan utánam kiabálja, hogy hülye vagyok-e?

Megmondjam az őszintét? 

Igen, hülye vagyok. Egy hatalmas idióta. 

Könnyen megmaradtam, de elég nehéz volt elkerülni a propellereket. Ezt leszámítva hamar végeztem a bent lévőkkel. Gyors elfoglaltam a vezető ülést, és bár fogalmam sem volt róla, hogy a francba kell irányítani ezt az izét, végül sikerült beleirányítanom egy másikba. Csak egy hajszálon múlt, hogy ne maradjak bent, de végül szusszanva landoltam Han mellett.
- Ezt utánad kéne csinálnom? Nem hiszem, hogy menne - próbál hátrálni a feladat elöl.
 Inkább nem is válaszolok, továbbállok egy következő helikopterhez. Legalábbis csak indultam volna, mert amint megmozdultam egy pillanatra megint nem én voltam az ura a testemnek.
<Hagyj fel a küzdelemmel!>
- JiHu?!
- Semmi baj, csak felkelt bennem az a féreg - álltam talpra és már úton is voltam a következő "repülő" felé.
Ekkor láttam meg, hogy a bátyám is egyben tartózkodik, adóvevővel továbbítva a parancsait. Három helikopter választott el tőle, de én megfogadtam, hogy elteszem láb alól.
Nem fér a fejembe, hogy képes volta megöletni a saját szüleit. A szüleinket.
Minden pillanatban azért szorítottam, hogy ne bénázzam el a célzást a felszereléssel és ne zuhanjak húsz-harminc métert. Elképesztően nehéz volt egyik helikopterről a másikra átjutni anélkül, hogy velük zuhantam volna.
Csak el akartam jutni a bátyámig, hogy vége legyen ennek az egésznek, mégha én itt pusztulok is. Már nem érdekel.
Egyszerűen még mindig nem dér a fejembe, hogy HaNeul hogyan keveredett ebbe az egészbe és hogyan nem vettem észre, mikor egy lakásban éltem vele és nekem is hasonló "adottságaim" voltak, mint neki. Lehetetlen. Hogyan lehettem ennyire vak?
A manőverfelszerelés segítségével kitéptem a helikopter ajtaját és farkasszemet kezdtem nézni a bátyámmal.
- JiHu! - indul meg felém, de én ráemelem a fegyverem.
- Apát és anyát... Te ölted meg nem igaz?
- És mi van ha igen? Egyenlővé válsz velem és te meg engem ölsz meg? - veti oda, mintha tudomást sem venne rólam.
- Akkor legalább családban maradna - kontrázok rá. - Te megölted anyuékat én meg megöllek téged. Hála neked, és a plusz személyiségemnek nagy valószínűséggel én is meg fogok halni, tehát... Kit érdekel, ha olyan leszek, mint te?
Ebben a szent pillanatban ő is felém rántotta a fegyverét.
- Megmenekülhettél volna, ha nem vagy olyan makacs - közli úgy mellesleg.
Nyilvánvaló, hogy rosszabbik esetben most mindegyikünk meg fog halni. Ha egyszerre lövünk, akkor elkerülhetetlen, hogy ne érjen minket a golyó.
És abban a pillanatban hirtelen nem akartam még meghalni.
Mégis meghúztam a ravaszt, de legnagyobb meglepetésemre az idő megállt és a bátyám golyója már nem ért el hozzám. A helikopter ablakán kipillantva megláttam a manőver felszerelésével feljutó, éppen időben érkező Baekhyunt és megkönnyebbültem. A golyót ellenkező irányba térítettem, hogy az is őt találja el és nem engem. Mindkét szülőnkért egy-egy golyó. Azt hiszem, ez így fer. Baekhyun újraindította az időt, HaNeul összecsuklott, én pedig indulni készültem tönkretenni a repülő szerkezetet, mikor egy nyöszörgő, fájdalommal teli hangot hallottam meg lentről.
- Ég veled, hugi. 
Baekhyun kihajította a sofőrt, én pedig szétcincáltam a vezetőpultot, ezzel elérve, hogy meghibásodjon az egész és zuhanni kezdjünk lefelé.
- Ég veled, bátyus - Majd kiugrottam, a legközelebbi épületrész tetejére.

Ég veled. 

Kellett egy pillanat, amég felfogtam ezt az egész szitut, de igazából annyira legyengültem, hogy erre már módom sem volt. Claranak még csak egy kis erőfeszítést sem kellett tennie, hogy átvegye az irányítást.
Holmi egyszerűséggel, egy hatalmas vigyorral az arcán indult meg a többiek felé, feléjük tartva a pisztolyom.
Ellenkezni akartam, tiltakozni, sztrájk táblákat emelni az égig és vissza, csakhogy hagyja abba. Annyi mindenkit vesztettem el az elmúlt hónapokba, ha még valaki a listára kerül azt már nem bírnám elviselni. Az már jóval több lenne, mint a sok. Sokkal-sokkal több.
Ebben a percben két dolog történt, egy és ugyanazon időben, ami miatt minden úgy végződött, ahogyan végződni fog.
Az első Lee HongBin laborvezető kirohanása az épületből, ami elrendeli Byun Baekhyun és Koibuchi JiHu, azaz az én azonnali laborba vételét. Feltalálták az ellenszernek a kísérleti stádiumát.
Ezzel egy probléma volt: a jelenlegi helyzetünkben egyáltalán nem engedhettük ezt meg magunknak, valamint Clara sem volt túl együttműködő, de erről majd később kitérek.
A másik az ismételt levél a földön, ami egy újabb mondatot és képet csatolna a sorozathoz.
Clara csak egyre közeledett a többiek felé, de Ren a teleportálás segítségével a háta mögé került és lefogta.
- Oh, istenem, adjátok már fel - morog és erőteljesen kitépi magát Ren kezei közül, rászegezve a pisztolyom.
Megijedtem. Annyira, de annyira, hogy nem tudom szavakba önteni.
Az én testem volt. Megölhettem volna, csak egyetlen lövésembe került volna.

Ez már annyira unalmas.

A belső én üvölt. Torka szakadtából, minden fájdalmával és kínjával együtt. Abban a fél másodpercben, amég ismét ura voltam a testemnek a boríték felé vetem magam és szorosan a markomba zárom.
- Csak... Egy... Kicsit... Tovább... - tépem fel a fehér papír tetejét, hogy kiszórjam belőle a levelet. Minden egyes apró tettem hatalmas erőfeszítésbe kerül, Clara bent szét akarja tépni a szervezetem.
Elkerekedett szemekkel bámultam a tartalomra.

"Neked, tíz évvel ezelőttre. 

Szia, JiHu. JiHu vagyok. 

Fogalmam sincs, hogy mikorra ér oda Hozzád ez a levél. Ha sikerült jól kalkulálnom, akkor talán tíz évvel ezelőttre, aznap érkezik meg, mikor rájössz, hogy HaNeul az ellenséged. Ha mégsem, akkor vagy korábban kapod és most egy szót sem értesz az egészből vagy később és már az egész felesleges. 
Gondolom a kis cetlikkel és képekkel már találkoztál. Az én jelenemben, vagy tíz évvel később, mindenki halott, akin piros x-et látsz. 
Elszúrtam. Te ne tedd. 
Inkább Te halj meg, mint mindenki más. 
Először is öld meg a bátyádat. Többé nem számít, hogy a bátyád, de ha nem hal meg, akkor elveszted Taeyeont és Heechult is. Szóval nehogy életben hagyd! 
Másodszor pedig ne hagyd, hogy az ellenszert Neked adják be. Ha a múlt nem változik, akkor az egyik ellenanyag eltörik és az utolsóval Téged oltanak be. Vedd rá őket, hogy Baekhyun kapja az ellenanyagot. Baekhyunnak még jövője lehet és higgy Nekem, Neked nem. 
Ezt követően az épület le fog omlani, szólj mindenkinek, hogy menjenek ki. Ha nem teszed Lee Hongbin meghal. 
Harmadszor pedig ne hagyd, hogy Minhyuk Jooheon után menjen. Jooheont már nem fogjátok tudni megmenteni és egy halott még mindig jobb, mint kettő. 
Tök mindegy mit csinálsz, ennek a történetnek a végén neked kell lenned az egyetlennek, aki meghal. 
A jelenemben csak JeongHan él. A közül a sok ember közül, akiket megismertél, a jelenben már csak JeongHan él. Érted?! Csak Ő és Te. 
Gondolom meglepődtél, hogy csak egy napról szól a levél. Ez már nagyon a sokadik levél. Az előző JiHuk mind elbuktak. Te ne bukj el. 
Azért ezt a napot jelöltem ki, mert az előzményeket senki nem tudta megváltoztatni, valamilyen úton módon mindig megtörténtek. Valahogy Ren és JeongHan mindig megismerkedtek Velem, Veled, majd a Szektához kerültünk. Valahogy mindig mindenki túl élt egészen addig a napig. 
Valamint mindenképpen olvasd el a kutatási anyagokat, amiket megszereztél. Ha a Te jelenedben véletlen ez mégsem történt meg, akkor csak kérd meg Heechult és Taeyeont, hogy fejezzék be a hazudozást. A Szekta több, mint két és fél éve létezik a te jelenedben. Sokkal több. A képességeitek oka sem annak a gyárnak, vagy minek a felrobbanása. 
JiHu, kérlek. Ments meg mindenkit! 
Tedd meg Minkiért, akit igen is szerettél, JeongHanért, aki mindig ott volt neked, Minhyukért, aki nélkül nem lettek volna azok a vicces pillanatok, Baekhyunért, aki összetartott titeket és mindenki másért, aki legalább egy szóval is hozzájárult ahhoz, hogy Te a jövőben élsz. Legalábbis az enyémben. A Tiedben nem szabad. 

U.i: A szobában van egy elefánt. Találd meg ezt az elefántot.

Ég veled!

Koibuchi JiHu."

A könnyeim patakokban csordultak le az arcomon.

Ez tényleg az én kézírásom. 

Baekhyunt közben le kellett fogni, mert Dennisnek kedve támadt randalírozni.
A levélnek nincs mindenben igaza, a jövő változott, de a lényege ugyan az maradt. Az az elefánt a szobában maradt. Akkora nagy és mi mégsem tudunk róla semmit, csak mert jól titkolnak előlünk mindent.
Utolsó próbálkozásaim közepette még elüvöltöttem magam, hogy ürítsék ki az épületet és a nagy rohanásban Heechulhoz vágtam a levelet.
Egészen az épület legszéléig, a legfelső teremig futottam, ami már annyira meg volt rongálva, hogy az egyik falának a fele hiányzott, a benne lévő kád pedig tele volt koszos vízzel.
Persze, hogy követtek, persze, hogy az egyik kémcső az ellenanyaggal eltört és persze, hogy bent maradtak az épületben.
- A levél - próbáltam még nyögni valamit, de Clara már nagyon szerette volna kívül tudni magát. - Olvassátok... Levelet... Könyörgöm... A szérumot... Baekhyunnak... Könyörgöm!
És ez volt az utolsó mondat, amit ki tudtam nekik nyögni. Ez volt az utolsó pillanat hosszú időre, hogy megszólaltam.
Clara átvette az irányítást, felemelte a pisztolyt és vigyorogva elsütötte azt. Még homályosan láttam, ahogy a golyó éppen sérti Heechul vállát, aki a levéllel babrált és azon gondolkozott, hogy az egész hogyan lehetséges? Még éppen elkaptam a pillanatot, ahogy Minhyuk a kádba szorítja Baekhyunt, hogy Lee HongBin be tudja oltani.
A tudatom valahol megnyugodott, hogy élnek.
Hogy élni fognak.
Ugyanakkor abban a pillanatban szakadt el valami bennem. Mintha az elmúlt hónapok összes történését egyszerre ástam volna el. Nem azért, mert a hátam közepére sem kívántam... Többé nem azért. Csupán meg akartam védeni. Már nem volt erőm tiltakozni a Szekta ellen. Szerettem ezt a helyet.
Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogyha én meghalok ez a szemét jön velem és többé nem piszkálhat bele semmibe. Nem árthat senkinek.
Felelőtlen dolgot tettem, de legalább jól sült el.
Ez volt a végső döntésem, a legutolsó dolog, amit még meg tudtam tenni.
Addig-addig tántorogtam az ablak felé, amég el nem értem a peremét. A lehető legerősebben civakodtam a bennem lakozó szörnnyel, míg végül az meg nem adta magát és velem együtt nem zuhant a semmibe.
Az egész úgy történt, mintha egy lassított felvételt játszanának le előttem. Láttam az utánam kapó Rent, hallottam az üvöltő Heechul hangját.
Majd földet értem.
Fájt. Nem kicsit. Mindennél jobban. A végére már szinte nem is éreztem, annyira megviselte minden porcikám. Nem tudtam megmozdulni, csak vártam még teljesen elhomályosul a kép. Arra gondoltam, hogy mennyire szeretek itt mindenkit és hogy azok a keserves pillanatok nem is voltak annyira rosszak.
Bárcsak... Bárcsak még a gimiben megismerkedtem volna Rennel! Jobb életünk lett volna. Bárcsak még akkor megismertem volna mindenkit! Mennyivel szebb lett volna, ha a szakaszvezetőék a tanáraink lettek volna.
Minden más lehetne. Talán egy másik életben, egy másik helyen.
Már nem láttam semmit, mikor lépéseket hallottam magam körül és beszédet. Egy szót sem értettem, leginkább monoton puffanásokra hasonlított, de éreztem hogy beszéd.
Most meg fogok halni?
Tényleg vége van?
Vajon mi van odaát? Találkozhatok a szüleimmel és láthatom még HaNeult? Meg tudom mondani JooHeonnak, hogy sajnálom, hogy nem értünk hozzá hamarabb? Van egyáltalán olyan, hogy odaát?
Milyen az az elefánt, ami a szobában van? Hatalmas vagy csak éppen, hogy üti az ajtó magasságát? Egyáltalán miért nem vettük észre, mikor ennyire nagy volt?
A többiek élete milyen lesz, miután elmentem? Boldogak lesznek még valaha? Hiányozni fogok bárkinek is? Ren mikor lép túl rajtam? Folytatódik a Szekta és a Szövetség között a harc? Hányan halnak még meg?
Remélem Mary jól van. Mármint Solar. Az utóbbi órákban nem láttam. Biztos sok dolga van az orvosi részlegen, a gyógyító ereje kapóra jöhet most.
El sem tudtam köszönni. Meg sem tudtam hálálni. Még csak egy utolsó mosolyra sem tellett.
Én annyira sajnálom. Bocsánatot kellett volna kérnem. El kellett volna mondanom, hogy mennyire szeretem őket és, hogy ne legyenek szomorúak.
Ha meghalok miért nincs film? A hiedelem szerint le kéne játszódnia életem filmjének. De itt nincsen semmi. Csak hideg és sötét és kétségbeesés. Ez minden, ami a haldoklóknak jut. Elég kevés, mit ne mondjak. Adhattak volna valami hatásosabbat is.

Ezt követte sötétség. A hónapokig tartó sötétség.