[[Igen, jól olvastátok, ez a vége. Itt volt már az ideje, elvégre pont két napja volt egy éves ez az egész, pedig csak 16 részt élt meg. Eleinte büszke voltam rá, de minél tovább írtam annál inkább ábrándultam ki belőle, talán pont azért, mert eddig ez a legkisebb megtekintésszámmal rendelkező sztorim, pedig emögött van eddig a legtöbb munkám. Mindenesetre köszönöm mindenkinek, aki velem és a karakterekkel tartott ezalatt a hosszú idő alatt! Köszönöm a sok aranyos hozzászólást, csak miattatok tartottam ki idáig. Most pedig, adjuk meg a végszót. Jó olvasást, mindenért köszönet! ♥
Bővebb infó erről az egészről ide kattintva. ]]
--------------------------
A legirritálóbb az volt az egészben, hogy nem érzékeltem az idő telését. A legtöbbször egy koromfekete szobában találtam magam. Nem láttam, hogy min ültem, de ha az érzékeim nem csaltak, akkor ez egy szék volt. Körülöttem mindenhol víz csobogását hallottam, a lábaimmal éreztem is a lágy hullámokat. Ellenben, ha felálltam a székről, nem süllyedtem el. A víz a bokámig sem ért, egyáltalán nem jelentett veszélyt.
Nem tudom meddig lehettem ott, mikor meghallottam JeongHan hangját.
- JeongHan? - kétségbeesetten álltam fel a székről és kapkodtam a fejemet.
Hol vagyok? Mi ez? A túlvilág? Ahhoz túl üres. Meghaltam egyáltalán?
- JiHu? JiHu, tényleg te vagy az? - JeongHan hangja újra betöltötte a sötétséget.
- JeongHan! Hol vagyok?! - Ez volt az első és a legfontosabb kérdés, amit fel kellett tennem, mert a határaimat jártam.
Itt ülök, egyes egyedül egy nagyon sötét szobában, nem látok semmit, nem érzékelem az időt és nem tudom, hogy hogyan juthatnék ki. Bele fogok őrülni.
- Hogy érted, hogy hol vagy? Vagy várj, vagy valahol? Az jó! - örül meg magának, amit hirtelen nem tudok hova tenni. - Érzed még Clarat?
- Clarat? Nem, már nincs velem - ingatom meg a fejem, nem mintha látná. - Várj, én kómában vagyok?! - jut el hirtelen az agyamig az információ.
Mégis hogyan tudnék beszélni JoengHannal erről a helyről másképpen? Hiszen ez a hely a fejemben van! Itt voltam akkor is, amikor Clara a testemben garázdálkodott.
- JiHu, ez...
- Ne kertelj, azt utálom. Kómában vagyok, ugye?
- Ami azt illeti: igen. De a jó része a dolgoknak, hogy akkor hatott az ellenszer - A hangja egész érdekes, olyan, mintha egy hatalmas barlangba kiabálna, a szavai folyton visszhangoznak.
- Ellenszer?! Ugye nem nekem adtátok be Baekhyun helyett?! Nem megmondtam, ho-
- Baekhyun kapta az eredetit. A neked szánt széttört, de Lee HongBin laborvezető megkísérelt beadni neked egy teljesen másik fajtát, ami az előző kísérlet eredménye - magyarázza meg gyorsan a dolgokat, mielőtt mégjobban kiakadok. - Ezért van az, hogy Baekhyun már jól van, veled ellentétben...
- Én jól vagyok. Csak mégse - zavarodom bele a dolgokba. - Elolvastátok a levelet?
- El. Heechulék is elmagyaráztak mindent. De ezt majd akkor, mikor felébredtél. Ha már tudok veled kommunikálni az egy pozitív irány az ébredésed felé. Eddig hiába próbáltam egyszer sem sikerült - neveti el magát. - Viszont érzem a határt. Szédülök. Pár óra múlva visszajövök, addig tarts ki!
És én kitartottam.
JeongHan minden egyes nap két időpontban "jött el" hozzám. Egyszer délelőtt, egyszer pedig délután. Így nagyjából be tudtam határolni az időt is és nem éreztem folyton teljesen egyedül magam. Az esetek többségében a többiek is üzentek valamit, főleg Ren. Bár nem hiszem, hogy ő tudott róla, de JeongHan elmondta, hogy szörnyen viseli. Ennyi az, amit a külvilágról tudtam. A laborvezető eltiltott bárminemű információtól. Félt, hogy behatással lenne a felépülésemre és ki tudja, lehet igaza volt.
Nagyjából két hónap telhetett el így, mikor megjelent egy ajtó a sötétségben. Fehér volt és vakító, de nem mertem elárulni JeongHannak egészen addig, amíg újabb két hónap elteltével megjelent mégegy. Sejtettem, hogy szimbolizálnak valamit és azt is, hogy mit, pont ezért nem piszkáltam őket.
- Ajtó? - kérdezett rá, majd eltűnt.
Erős gyanúm szerint Lee HongBin laborvezetővel konzultált.
Igazából mindegy volt, hogy mit mond, mert a döntés még így is az én kezemben maradt. Csak én tudhattam, hogy melyik ajtón akarok átlépni és hogy ezzel hova kerülök igazából. Megdöbbentem, de egy kis részem már feladta. Feladta és nem akart tovább létezni, csak végre pihenni és elfelejteni minden rosszat.
Ugyanakkor minden erőmmel kapaszkodtam a számomra kedves dolgokba. Kapaszkodtam az emlékeimbe. Renbe. Még akkor is, ha egyáltalán nem néz ki úgy, mintha együtt lennénk, ha nem fogjuk minden nap egymás kezét, ha nincsenek randijaink és még sorolhatnám. Attól még szeretem. Mondtam egyáltalán neki valaha? Nem emlékszem. Rengeteg dolog homályba esett, amióta kómában fekszem.
Nem emlékszem hogyan kerültünk a Szektához, vagy hogy kit mentett meg Minki. Nem emlékszem, hogy hogyan találkoztunk Minhyukkal vagy Baekhyunnal. Pedig ezek annyira alapvető dolog és mégsem tudom felidézni őket.
Csak ültem hát tovább a sötét helységben, a milliméteres vízben. Hallgattam a hangokat, amelyek az ajtók mögül szivárogtak át. Az egyikből gyakrabban, még a másikból ritkábban jutott el hozzám egy-egy hangsáv. Mégis mindegyiket felismertem. Nem értettem, mit mondanak nekem, de felismertem.
JeongHan nem jelentkezett ezután. Egy darabig csalódott voltam, aztán rájöttem, hogy biztos oka van.
Mindennek vannak okai, nincsenek véletlenek.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire megelégeltem a helyzetemet és felálltam. Mindegyik ajtót alaposan szemügyre vettem és még utoljára biztosra mentem a hangok tulajdonosainak kilétében.
Meg kell, hogy valljam, gyáva voltam és először afelé indultam el, ahonnan anyu, apu és a bátyám hangját hallottam. Nem tudom mi járt a fejemben, egyszerűen csak kétségbeestem, hogy mi várhat még rám, ha életben hagyom magam, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam és egészen addig rohantam, amég el nem értem a másik ajtót és ki nem csaptam, majd át nem léptem rajta.
A fény talán túlságosan is bántotta a szemem, amikor először kinyitottam, szóval vissza kellett csukjam. Semmit nem realizáltam, csak a fehér falakat és az EKG készülék pittyegő hangját. Mikor többszörös pislogás után végre képes voltam teljesen szemügyrevveni a helyet, rájöttem, hogy egy kórházi szoba szerű helyen feküdtem egészen idáig.
- Ú-úristen - szólalt meg Minhyuk, kezét ajkaihoz kapva, mikor felé fordítottam a fejem.
Ezen nem tudtam nem elmosolyodni, bár be kell, hogy valljam, hogy még ez is fájt.
- Vá-várj itt, azonnal szólok a laborvezetőnek - Már fel is pattant és útban is volt.
Megpróbáltam felülni, de esélytelennek bizonyult, a végtagjaim teljesen elgyengültek a hosszú idő alatt.
Lee HongBin nem egyedül érkezett, Heechul és Taeyeon majdnem beesett mögötte az ajtón, nagy sietségükben.
- Tudom, hogy fura lesz - vesz mély levegő Hongbin, biztos rohant idáig. - De rá kell kérdeznem a nevedre.
- Koibuchi JiHu vagyok... Londonból jöttem... Ez meg itt a Szekta... - A mondatok között kis szünetet hagyok, még elég kómás a világ körülöttem.
- Úgy látom a memóriád rendben van - sóhajt egyet, ezzel megnyugodott.
Heechul és Taeyeon meg sem tudtak szólalni, csak kapkodták a fejüket köztem és a laborvezető között, aki utána felemelte az ágy hátsó részét, hogy ülő helyzetbe helyezzen. Elvégzett néhány vizsgálatot. Csodával határos módon egyik végtagom sem bámult le, ezekszerint használt az, hogy mindennap átmozgatták a végtagjaim, amiért nagyon hálás vagyok.
- Sajnálom, hogy megtiltottam JeongHannak, hogy kapcsolatba lépjen veled. De nem akartam, hogy helyetted hozzon döntést - ismeri be.
- Oh, szóval maga volt az - nevettem el magam kínosan. - Nem volt gáz - Majd a szakaszvezetőék felé fordultam. - Mostmár fent vagyok, ideje lenne hallanom az igazat - a hajamhoz nyúltam, hátra akartam simítani, hogy ne piszkálja az arcom. Ekkor vettem észre, hogy nem csak, hogy megnőtt, de még színt is változtatott. - Valaki elárulná nekem, hogy mi a rákért fehér a hajam?
- Mellékhatás - nevet kínosan Hongbin. - Hátha elmúlik.
Megforgatom a szemem, de ennyiben hagyom.
- Biztos most akarod hallani? Még csak most ébredtél fel és - próbál terelni a szakaszvezető helyettes, de leintem.
- Pont eleget vártam, azt hiszem.
Aztán elmesélték. Elmesélték, hogy az egész egy hatalmas kamu volt, amit beadtak nekünk, mikor idekerültünk. Nem volt semmilyen gyár, vagy mi, nem volt robbanás, sem mellékhatás. Ez az egész csak egy jól kitalált sztori volt, amit egyszerű volt beadni, az így is éppen eléggé kétségbeesett embereknek.
Kiderült, hogy ez az egész Taeyeon apjától és annak egyik barátjától indult, akik rájöttek az emberi génmanipulációnak egy olyan formájára, amellyel egy adott személy felruházható akár több természetfeletti képességgel is. Viszont odáig már nem jutottak, hogy többel is kísérletezzenek.
Az egész világon, kijelölt városokban - mint például London is volt -, megadott rendelőkben, egy bizonyos korosztálynak kezdték beadni oltásos formában ezeket az anyagokat.
Az első ilyen kísérlet akkor volt, mikor Heechul és Taeyeon tinédzserek voltak, középiskolások és egyetemisták. Itt jóval nagyobb létszámú oltást sikerült végrehajtani, mint akkor, amikor a mi turnusunkra került sor. Talán nálunk pont azért csökkentették az ilyet, mert az első próbálkozásnál a fél társaság egy fél éven belül meghalt az idegen szer miatt.
- Valószínűleg ez az oka annak is, hogy Heechulnak egy idő után elmúlt a korlátja, míg Ren sosem tudja átlépni, igaz? - vetem fel. - Megváltoztathatták a szer összetételét, legalábbis egy kicsit biztos.
- Igen, én is erre gyanakszom - helyesel Lee HongBin.
- Aztán mikor rosszul sült el és eljött az ideje a ti generációtoknak, fogták és törölték az emlékeinket - folytatta Heechul, ezzel félbeszakítva az eddig mesélőt, azaz Taeyeont. - Csak úgy, mintha az teljesen természetes lett volna, hogy mindenkit elfelejtünk, akivel együtt edzettünk, aztán hála ennek az egész szennynek meghaltak - emeli feljebb a hangvételét. - Hamis emlékek, mi?! Meg a fészkes fenét!
- Heechul, könyörgöm...
- Miért könyörögsz?! Elvégre a te emlékeid megmaradtak, mert annak a vénembernek a lánya vagy. Megmaradtak, mert nem akadályoztad meg, hogy ezt tegyék! Hogy egy újabb generációt pusztítsanak ki! Milyen ára lett annak, hogy a hülye apád, meg az idegesítő barátja egymás lenne fordultak, hm?
- Na, na, álljon meg a menet! - csitítottam le őket. - Az apja barátja vezette a Szövetséget?!
- Igen... - fordítja el a fejét Taeyeon.
- És maga ezt mindvégig tudta?! - Akaratom ellenére is feljebbszökött a hangom, hiszen a poklot jártuk meg emiatt.
- Szerintem fejezzük be mára ezt a beszélgetést, nem tesz jót neke-
- Majd akkor fejezzük be, ha mindent megtudtam! Rohadtul jogom van hozzá azt hiszem! - kiabáltam továbbra is. A fejem majd széthasadt, de ez volt az, ami a legkevésbé érdekelt. - Olvasták a levelet, nem igaz?! Hányszor próbáltam meg helyrehozni a maguk hülyeségeit különböző síkokon maguk szerint?! Hányszor?! Eléggé többesszámban volt az az elcseszett mondat, ha nem rémlene. Végig azt hittem, hogy valamit én rontottam el és most kiderül, hogy meg egy nagy frászt, az egész annak a két szemétnek a hibája! Maga meg! Maga! - bökök a csontvékony ujjammal Taeyeon felé. Megártott ez a pár hónap, annyit fogytam, hogy valószínűleg rosszabbul nézek ki, mint egy csontváz. - Ha maga megakadályozta volna, akkor mindennek vége lehetett volna, de hallgatott, mint a sír. Ez egy rohadt szar hasonlat volt, tekintve, hogy sok mindenkit küldött a túlvilágra. Ki hallt meg?! Halljam, kik haltak még meg azokon kívül, akikről tudok?!
- JiHu, kérlek...
- Pofa be! - rivallok rá szerencsétlen laborvezetőre szikrázó szemekkel.
- Tudni akarod?! Tényleg?! Biztos?! - Heechul hangjában érződik a düh és a cinikusság. - Hát jó. Nem is tudom hogy hívtad... Talán Mary? Igen, ő. Suga és Amber kiképző, például. A veletek egy időben idekerült szerencsétlenek több, mint fele.
Hirtelen elhalkultam. Mary mégis hogyan...? Hiszen mikor utoljára láttam, akkor teljesen egészséges volt és mosolygott és...
- Hogyan?
- Megpróbált megmenteni valakit. Végül mindketten odavesztek.
- Miért csinálta? - Már nem volt erőm erőszakoskodni. - Miért nem szegült ellen az apjának.
- Nem voltam rá képes. Egész életemben csak az apám és Heechul volt számomra... - sírta el magát. Gondolom a napokban már nem ez lehet az első eset, a szemei ezelőtt is pirosak voltak és karikásak az alvatlanságtól. - Azt hittem, ha engedelmeskedem, akkor legalább kettőjüket megmentem. Így Heechul nem emlékezett arra a sok vérre, a robbanásokra, a Szövetségre... Apám pedig tovább építgethette az álmát. Azt hittem így minden jobb lesz, de... Túl sok áldoztat lett és végül az én memóriámból is töröltek. Konkrétan nem emlékeztem a Szövetségre, csak minden következményre, amit a mi generációnk szenvedett el miattuk... Nem így kellett volna döntenem.
Akár akartam, akár nem, így megértettem, hogy miért tette és igazából én sem cselekedtem volna másként. Aztán jól megbántam volna.
De legalább megtaláltam az elefántot a szobában.
Elvégre én is hibáztam valahol. Többször is. Azért vagyok most itt, mert az előző JiHuk jó munkát végeztek és megváltoztatták a dolgok kimenetelét.
- Nem, de én se döntöttem volna másképp - dőlök vissza a párnák közé. - Szóval ez az egész 'öljünk fertőzötteket' dolog azért volt, hogy eltakarítsuk két vénember mocskát? És ezért ment tönkre az életem - sóhajtottam lemondóan. - De egy valamit nem értek. Ki volt az a férfi, aki meg akarta ölni JeongHant?
Heechul egy darabig gondolkozott, hogy mi a fenéről beszélek, majd beugrott neki.
- Erre mi sem jöttünk rá, valószínűleg a bátyádhoz lehetett valami köze.
- Mostmár, hogy mindent tudsz ideje pihenned - parancsol rám Hongbin, ellentmondást nem tűrő hangon. - A kis csapatod éppen küldetésen van, estére érnek vissza. Minhyuk utánuk ment, hátha sikerül őket hamarabb előkerítenie. Te addig maradj veszteg és pihenj! - hagytak ott, így még azt sem tudtam megkérdezni, hogy miféle küldetésről hadovál. Miféle küldetés maradhatott még hátra?
Annak ellenére, hogy hosszú időn keresztül kómában heverésztem, simán képes lettem volna aludni, de hála az elhangzottaknak, egyáltalán nem jött álom a szememre.
Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy már ő sincsen közöttünk. Egy egész életet leéltünk együtt, ő pedig most hirtelen eltűnt és nem lesz többé, pedig éppen csak újra egymásra találtunk.
A szememet égették a könnyek és nem bírtam visszafogni magam. Egyszerűen feltört belőlem a zokogás. Először azért, mert realizáltam, hogy Mary nincs köztünk. Aztán azért, mert rájöttemm, hogy láttam meghalni Jooheont és akármennyire akartam volna, nem tudtam segíteni neki. Következőleg pedig eljutott az agyamig, hogy Amber és Suga kiképző is életüket vesztették. Hogy ez az egész csak egy hazugság volt és totál feleslegesen áldoztuk fel az életünket. Valószínűleg még az sem volt igaz, hogy meghaltunk volna az ellenszertől, ami elvette volna a képességeinket.
Hogy kerülhettem ennyire elcseszett történetbe?
Meglepetésemre mégis elnyomott az álom és csak akkor keltem fel, mikor hallottam kinyílni az ajtót.
- Te még a halálból is visszatérsz - vigyorog rám Baekhyun, mire elnevetem magam. Ez most jól esett. - Mi vagy te, valamiféle superwoman?
- Ki tudja. Ezekután már bármi megtörténhet - rántok vállat. - Hé, tényleg hazugság volt az a duma, hogyha elveszik a képességünket, akkor meghalunk?
Nem válaszol, csak keserűen bólint.
- Mi pedig elhittük - fejezem be helyette.
Hamarosan az ajtó ismét nyílt és Ren dugta be a fejét rajta. Látszott rajta, hogy komolyan nem hinné el, hogy felébredtem, ha nem a saját szemével látná. Egy szó nélkül indult meg felém és szorosan magához húzott.
- Mi lenne, ha inkább beletuszkolnál abba? - mutattam a tolószék felé, miközben elnevettem magam. Minki követte a példám, majd megtette azt, amire megkértem.
- Amúgy hol vagyunk?
- Ez egy új hely, nem messze a régitől. Eredetileg tök elhagyatott volt, régen hotelként funkcionált, de mára teljesen tönkrement. Úgy kellett felújítanunk a maradék pénzből, ami fentmaradt a történtek után - ad rá magyarázatot. - Úgy örülök, hogy felébredtél. Nem tudom mit kezdtem volna magammal, ha nem.
- Szeretlek, Ren. Maradj mindig ilyen - mosolyodom el, mire teljesen meglepődik és az arca egészen vörösbe csap át, amin én és Baek is nagyon jól mulatunk.
- Héé, sokkal élőbbnek nézel ki, mint telepátiával - jön be egy tálcával Han, a nyomában Minhyukkal. - Most pedig egyél, mert annyit fogytál, hogy rossz rádnézni! - nyomja a kezembe.
- Bocsi, hogy úgy elrohantam, de hirtelen nem tudtam mit csináljak - túr a hajába kacarászva Minhyuk, mire megrázom a fejem, hogy nem probléma.
El sem tudnám mondani, hogy mennyire jól esett a társaság és az étel együttes hatása. Nagyjából olyan volt, mintha újjászülettem volna. Ezután levittek a friss levegőre, ami megint csak elérte azt, amit el kellett.
- Mi történt, mikor megtudtátok, hogy mi ez az egész? Amikor Taeyeon elmondta - kérdezem.
- Mindenki teljesen ledöbbent, főleg Heechul. Ő teljesen kibukott. Hetekig csak üvöltözött. Még el kell telnie egy kis időnek, mire megbékél. Mi elég hamar túlléptünk rajta, azt hiszem. Talán egy hónap se kellett hozzá, hogy feldolgozzuk - gondolkozik Baek.
- Azóta azon vagyunk, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba - folytatja Ren. - Begyűjtjük a fertőzötteket és az esetleges embereket, akik még képességet kaptak és rendbehozzuk őket. Annak a két szernek az együttes hatása, amit te és Baekhyun kaptatok, tökéletesen blokkolja fertőzést. Elképesztő, hogy ehhez a felfedezéshez több száz haláleset és megannyi tragédia kellett - ingatja a fejét.
Ezután teltek a napok. Az első két és fél hónap nehéz volt, elvégre vissza kellett szereznem az eredeti testsúlyom, valamint helyre kellett állítanom a kondícióm is, ennek ellenére túlestem rajta. Közben lehiggadtak a kedélyek, Heechul megbékélt. Bár nem mondom, hogy minden olyan, mint régen, de jobb így, mintha folyton veszekedne.
Az összes fertőzött begyűjtése nagyjából fél évbe telt ezt követően.
- Ti itt maradtok? - pislogok a szakaszvezetőékre és Lee HongBinra.
- Nekünk ezen kívül már tényleg nincs semmink - néz az égre Taeyeon. - Itt van minden, amire szükségünk van. - Valamint, ha előbukkanna még egy két fertőzött, akkor azt valakinek el kell távolítania.
- Ti merre mentek? - válaszol kérdéssel a kérdésemre Heechul.
- Egyelőre még mi sem tudjuk. Béreltünk egy házat... Elég rizikós lenne fizetni, szóval keresünk munkát meg ilyenek - rántok vállat, mintha ez semmiség lenne, pedig magam is tisztában vagyok vele, hogy a neheze csak ezután jön. - Még lemegyünk a sírkertbe, aztán már indulunk is. Néha majd visszajövünk látogatóba.
- Vigyázzatok magatokra - int a laborvezető.
- Úgy lesz!
A képességeinknek már két napja nyoma sincs. Csak úgy eltűntek. És nem hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy kicsit sem hiányoznak. Tökéletesen meg vagyunk nélküle, még csak visszasírni se fogjuk.
Fogtuk a virágcsokrokat és lesétáltunk a sírokig. Gondosan elhelyeztük őket a földkupacokra. Azt hiszem, ez a hely méltó nyughelye lett mindenkinek, aki belekeveredett ebbe az átverésbe. A sírokat körbenőtte a fű és az egész helyet egy erdő veszi körül, melyben megállás nélkül csiripelnek a madarak. Olyan, mintha tényleg az élet s a halál között lebegne.
- Azt hiszem, ideje indulni - áll meg mellettem Ren.
- Igen. Ideje új életet kezdeni.
Nagyon tetszett a történet, és a befejezés is zseniális.
VálaszTörlésKöszönöm, hogy végigolvastad és örülök, hogy tetszett TT
Törlés