1.Ugrás

[[A végtelen unalom hatására és a "még mindig van ihletem" érzésnek köszönhetően megérkezett a következő rész, vagyis az első. Nem hiszem, hogy választ nyújtana bármilyen eddig felmerült kérdésre, sőt, felvet még párat. Jó olvasást!:3 Véleményért nem harapok:3 ]] 

---------------

Másnap minden visszarezzent a normális kerékvágásba, legalábbis én ebben a tévhitben éltem, de haladjunk szépen sorjában. Reggel eljátszottam a szokásos felébredős-reggelicsinálós rituálémat, majd elindultam az iskolába. Egészen addig rendben ment minden, amíg belé nem futottam. Onnantól kezdve az egész olyan volt, mintha az egész eddigi életem összeomlott volna. 

Mindig is egy olyan ember voltam, aki sokkal jobban érezte magát egyedül, mint más társaságában, azt meg végképp utálta, ha róla beszélnek. 

Choi Minki persze ennek teljesen az ellentéte és a problémáim itt kezdődnek el. 

Rendben, én értem, hogy barátságot kötöttünk, de ez nem azt jelenti, hogy egész nap a nyakamon kell lógnia, mert az őrületbe kerget. És hagy' ne mondjam, a pletykák is szárnyra kaptak. 

- Lehetetlen, hogy járjatok, ugye? Együtt jöttetek suliba - pattan le mellem Mary második óra után. Az első két óránk nem volt közös. 

- Úgy nézek ki, mint aki egy párkapcsolatra vágyik? - forgatom a szemeimet. 

- Nem igazán... - neveti el magát, miközben a haját piszkálja. - Szerinted lenne esélyem nála? 

- He? - hörrenek fel. Régen nem érdekelték ennyire a fiúk, most mi a franc van vele? 

- Jól hallottad. Nem tudnál bemutatni neki? 

- Teljességgel ki van zárva - kezdtem tiltakozni és már fel is álltam volna, de elkapta a kezemet. 

- Szóval mégis...? 

- Nem, csupán nem vagyok kerítő, aki pasikat fog szerezni neked. Ha annyira meg akarod ismerni, akkor felállsz és odamész hozzá, hidd el nekem, nem fogja leszedni a fejedet - morgok. Nincs szükségem több zavaró tényezőre ebben a napban. 

- De, JiHu! - horkan fel. Felállok, mintha meg sem hallanám és kimegyek a folyosóra. Elmegyek a büfébe és veszek egy üdítőt, attól jobb kedvem lesz. 

Nem hiszem el, hogy ezen a napon mindenki rajtam lóg. Nem tudom kitenni a folyosóra úgy a lábam, hogy ne kezdjenek el sugdolózni. Mi ez már? Szerettem a nyugodt életemet, pont ez az egyik oka, hogy nincs túl sok barátom. 

Unottan sétálok a büfés nénihez, kérek egy narancslevet. Kifizetem és már távozom is. 

Ez sem az én napom. 

Haza akarok menni a kicsiny szobába és bámulni a falamat. Az is izgalmasabb, mint ez, ami itt történik. Nem érdekel mit folyik körülöttem, amíg az nem szolgál azért, hogy elérjem az álmaimat. Én csak Japánba szeretnék menni. Olyan nagy kérés ez? 

Ledobtam magam az egyik udvaron lévő padra. A következő óra tesi. Nincs kedvem bemenni. Hátradobom a fejem és a vakítóan kék eget kezdem bámulni. Olyan távol van és mégis közel érzem magamhoz. 

Pont olyan, mint minden ember, beleértve a családom és a barátaim. 

Belehörpintek az italomba és felhúzom a lábaim. Átölelem a térdeim. 

Egy farmer van rajtam, egyszerű tornacipővel és egy kockás inggel. Ha a tükörbe néznék egy fiút látnék. 

Régen én is lányos voltam, csupán meguntam a megfelelési kényszert. Amióta így öltözködöm sokkal jobb közérzetem van. 

Még nem csengettek be. 

Valamilyen fura késztetés miatt felálltam és besétáltam az öltözőbe. Mit számít már, ha részt veszek a tesi órán? Ez a nap ennél rosszabb amúgy sem lehet. 

Mary meg is lepődött, hogy bementem. 

- Nézted az órarendet? Idén a keddi tesik közösek MinKi osztályával - kacsint rám. 

Szinte éreztem. 

Amint beléptem a terembe mindenki felém fordult, majd felé. Kínos mosollyal nézett rám. 

Nem így akarta. Én se.

- Téged néz - súgja a fülembe Mary. - Biztos, hogy nem....?

- Nem - szögezem le ezredjére és nagyon reménykedem benne, hogy megérti végre. 

Holmi egyszerűséggel arrébb sétáltam és leültem egy zsámolyra. Egészen addig üldögéltem ott, amíg egy srác, a másik osztályból oda nem jött hozzám. Hosszú haja felköltve súrolta a hátát. Leguggolt elém, hogy egy magasságba legyünk. 

- Ugye nem jársz Rennel? Kétlem, hogy valaha barátnője lenne és...

- Yaaaa! - vágtatott közénk az említett, én viszont leragadtam a másik hosszú hajának tanulmányozásával. Eddig fel sem tűnt, azt hittem MinKi az egyetlen srác, akinek hosszú haja van a suliban. 

- Még mindig én vagyok az idősebb! - förmed rá az előttem lévő. 

- Hol érdekel az engem, csak egy hónap van közöttünk! - kezd hisztizni.

- A férfiasabb is ő - böktem újjal a guggoló homlokára, mire elvigyorodott. 

- Hé, miért az ő pártját fogod? Azt hittem tudod, milyen a kisebbnek lenni a családban! Tegnap mondtad, hogy neked is van egy bátyád... - durcázik be. 

- Na várjál... - álltam fel hirtelen, velem egyhuzamban pedig az előttem lévő is. - Ő a bátyád?! Ő?! Azt hittem, hogy legalább két évvel idősebb féltesód lehet, nem jóformán egy ikred! - akadtam ki. 

- Azt egy szóval sem mondtam - fordul el. Milyen irritálóan gyerekes. 

- Yoon JeongHan vagyok - nyújt kezet. 

- Koibuchi JiHu - fogadom el. - Gyerekes féltestvéred van - nézek fintorogva Ren felé, aki erre a mondatra visszafordult és rángatni kezd, hogy szeressem jobban. 

A fél tesi óra ezzel telt el, hogy ezek egymást tépték és közben engem szekáltak. 

Szerettem volna hazamenni és elfelejteni őket. 

Közben egészen élveztem. 

A következő szünetben végre ehettem, szóval megint kiültem a padra. Lábamat lóbálva majszoltam a kakaós csigámat, miközben az iskola falait bámultam. Unalmas, vajszínű falak, tele ablakokkal. Behunytam a szemem. Csak akkor nyitottam ki, mikor éreztem, hogy valaki leül mellém. Már meg sem lepődtem, mikor Ren szórakozott arcával találtam szembe magamat. Csak sóhajtottam egyet és bámultam tovább az ismerős épületet. 

Viszont egy valami sántított. Méghozzá a befelé igyekvő, fekete öltönyös hapsi. Valamiféle vendége lenne az iskolának? Nem igen látni errefelé ilyeneket. Lényegében figyelmen kívül hagytam, biztos nem az én dolgom. 

Legalább a nap süt - gondoltam, miközben még egyet haraptam a péksüteményembe. 

- Az ott Han az ablakban? - sandít a mellettem ülő, a legfelsőbb emelet ablakára. JeongHant valaki az ablaknak taszította, majd nagy lendülettel az üvegnek vágta, ami recsegve ropogva kitört. 

Az udvaron, - és az épületben lévők is őrült sikításba kezdtek. Csak annyit tudtam felfogni az egészből, hogy JeongHan zuhan lefelé, majd egyszer csak földre ér. Amilyen magasról esett, szinte biztos, hogy meghalt. 

Ren felemelkedett, oda akart rohanni, de megragadtam a kezét. 

Görbület. 

- Mi? - eszmélt fel az ismét mellettem ülő. A fekete öltönyös alak most megy be az épületbe. - Te visszahoztál minket az időben? 

- Mégis mit tehettem volna? Hamarabb kell felérjünk a csávó előtt, láttam, hogy ő volt! - kezdtem sipítani és már rohantam is az emeletre. 

Egy nap öt lehetőségem van, szóval, ha ezt elszúrjuk, akkor is maradt még négy. 

Hirtelen ezer, meg ezer kérdés kavargott a fejemben. A legfontosabb mégis az volt, hogy ki az az alak és miért vágta ki Hant az ablakon? 

Mire felértünk a legfelső szintre, teljesen kifulladtunk, de így sem voltunk elég gyorsak. Az alak a gallérjánál fogva ismét megragadta a fiút, nekivágta az ablaknak és amikor látta, hogy nem tört ki ismét nekiindult. 

Az ablak betört. 

JeongHan zuhant. 

Ren kiabálni kezdett. 

Én meg csak ott álltam. 

Görbület. 

- Újra! - kiáltom el magam és meg sem várom, hogy az alak elérje az ajtót már rohanok is. Most biztosan megelőzőm. Ren nehéz léptekkel igyekszik tartani a lépést. 

Amint megláttam a folyosón nevetgélő Hant, megkönnyebbültem. Viszont az öltönyös továbbra is közeledett. 

Miért? 

Ki ez? 

Mit akar? 

Mi köze van JeongHanhoz? 

Megragadtam az említett karját és úgy bámultam tovább az ismeretlen alakot, aki egyre csak jött felénk. Nem változott semmi. 

Miért nem tudom megváltoztatni a jövőt?!

JeongHan nem halhat meg! 

Még csak most ismertem meg és... 

Az ismeretlen újra megragadta a gallérjánál fogva és az ablaknak lökte, majd mikor az nem tört be mégegyszer. Az egészben annyi változott, hogy átöleltem Hant, és egyszerre zuhantunk ki. 

- Tök mindegy mi történik - kezdtem kiabálni zuhanás közben. - Csak rohanj ki az udvarra és meg ne állj addig, amíg nem látsz meg engem és Rent. 

Görbület. 

Újra a padon ülök. A sírás kerülget. Nem szoktak bőgőrohamaim lenni, de most valami olyanba csöppentem bele, amibe nem hiszem, hogy kellett volna. 

Ismét rohanni kezdenék az iskola felé, de MinKi megragadja a kezemet. Látszik rajta, hogy ő sincsen jól, az arcvonásai megfeszülnek és egész testében remeg. 

- Most tovább áll ott, mint eddig - pillant a hapsira. - Szerintem tudja, hogy tudod irányítani az időt.

- Mégis honnan...? 

- Nem tudom! - horkan fel. - Csak tudnám; miért pont JeongHan?!

Amint a fazon egy lépést tett, ismét megiramodtunk. JeongHan pont ebben a pillanatban lépett ki az ajtón. Szinte meg mertem volna esküdni, hogy mást is tartogat a zsebében az alak. Hirtelen elővett egy pisztolyt és a kilépőre szegezte, aki reflexből felemelte a kezeit. 

- Ne! - üvöltötte el magát Ren. 

Hirtelen megragadtam a karját és suttogni kezdtem. Volt egy olyan megérzésem, hogy nem fog lőni, várja, hogy mit csinálunk. 

- Mára még két lehetőségem van és egyszer meg tudom állítani az időt - kezdtem mérlegelni. - Az lesz, hogy lassú léptekkel megközelítjük JeongHant, majd óvatosan hátrálni kezdünk. Van egy olyan érzésem, hogy nem akar senkit sem bántani, mert annak következménye lesz. Szóval ki kell csalnunk az iskolából. Amint elhagytuk az iskola környékét felteleportálsz minket a lakásomba, ott úgy sincsen senki ilyenkor. Világos? - vettem mély levegőt, MinKi pedig bólintott. 

Az udvaron lévők feszülten figyeltek minket, szinte biztos vagyok benne, hogy már hívták a rendőrséget. Ha mázlink van, hamarabb jönnek, mint ahogyan nekünk a tervünket be kéne váltani.
Az egész olyan felelőtlen. Egy iskolában randalírozni egy fegyverrel... Egyedül nem tudja véghezvinni az egészet, mivel nem tud egyszerre néhány száz diákra odafigyelni. Logikátlan. 

Bár araszolva, de elértük JeongHant. Beleakaszkodtam a karjába. 

Egész testében remegett. 

Hamarosan hallottam a szirénákat. 

A hapsi megijedt, szóval lőtt egyet, csakhogy amint megmoccant megállítottam az időt. Csak a közvetlen környezetem maradt mozgó. Ren nagyon sóhajtott, JeongHan pedig értetlenül pislogott ránk. 

- Mindent elmagyarázunk, ígérem. Csak így tudtunk megmenteni - a levegőben lévő puskagolyót a zsebébe hajítottam, majd kivettem a pasas kezéből a pisztolyt, a teljes tárhelyét pedig az iménti golyó után küldtem, úgy hogy nem értem hozzá, csupán az ingem ujjával és visszasétáltam a helyemre. Úgy sem lesz ideje újratölteni, a zsaruk másodperceken belül itt vannak.

Görbület. 

Az idő újra mozog, a hapsi a pisztolyát nyomkodja. A kalapja árnyéka eltakarja a szemeit, még csak megkísérelni sem tudtam, hogy felvegyem vele a szemkontaktust, viszont azt az önelégült vigyort a képéről le sem lehetett törölni? 

Mit vigyorog? 

Vesztett. 

Odasétáltam és megragadtam a pisztolyt a kezében, majd elhajítottam. Így a zsaruk nem sejthetnek semmit, hiszen azért hagytam rajta ujjlenyomatokat, mert semlegesítettem, de ők ezt nem tudhatják. Csak a tárhelyhez nem kellett úgy hozzáérnem, hogy ne hagyjak rajta semmit. 

A rendőrautó befutott, a fickóra bilincs került. 

Mi meg egészen estig a rendőrörsön ültünk kihallgatás alatt. Nem tudom, hogy mázlink volt-e, vagy sem, de megígérték, hogy többet nem hívnak be, amit ma mondunk az pont elég volt ahhoz, hogy lecsukják. 

Az egészben az volt a legfrusztrálóbb, hogy nem tudtuk, hogy hol beszélhetnénk meg a történéseket, hiszen így már hozzám sem mehettünk, mivel a bátyám már otthon volt. Tanácstalanul szeltük az utcákat, miközben Han már egyre türelmetlenebb volt, amit teljesen meg tudok érteni. Végül amellett döntöttünk, hogy hozzám megyünk és beadom a bátyámnak, hogy a suliba projektet kell csinálni. Igen, már a második nap. HaNul nem egy ész, tuti fel sem tűnik majd neki az ilyesmi. 

Akármennyire reménykedtem benne, hogy senki ne legyen otthon, a bátyám mégis a lakásban tartózkodott, mivel az ajtó nyitva volt. Mi van vele mostanában? Hová rejtette azt a temérdek barátnőjét, akikkel estig szokott szórakozni? 

Bekiabáltam, hogy megjöttem, majd levágtam a cipőmet a polcra, a vendégeknek meg intettem a fejemmel, hogy kövessenek.

Őszintén szólva, fogalmam nem volt róla, hogy hogyan fogunk elférni a kicsiny szobámban hárman, de majd csak megoldjuk. 

Levágtam magam az ágyra. Nem kapcsoltam villanyt, csak a redőnyt hagytam felengedve, így bevilágított a Hold az ablakon. 

- Tudok gondolatot olvasni - szólal meg JeongHan, Rennel meg nagyjából egyszerre akadunk ki egy "mi van?" kiáltás kíséretében. 

- Miért nem mondtad? - néz rá a bátyjára.

- Mit mondtam volna, ha?! Hé, MinKi, figyelj, tudom, hogy most éppen valami perverzen gondolkozol, szóval legyél szíves abbahagyni, mert én is hallom?! - kezd feleselni, teszem hozzá teljesen jogosan.- Te elmondtad volna?! Persze, hogy nem... 

- Én az időben tudok ugrálni - ülök fel. - Drágalátós öcsikéd pedig a térben. Tud teleportálni. 

- Csodás - ül le a földre. - Mi a franc volt azzal a hapsival? - túr a hajába.

- Na ez egy jó kérdés - csatlakozik hozzá Ren is. - De várjál csak... - néz a bátyjára. - Neked nem hallanod kellett volna a gondolatait?!

- Pont ez volt benne az ijesztő! A pasas feje tök üres volt, mintha egy élő robottal álltam volna szemben! - kezdet haslapálni felénk. 

Felálltam, mert csöngettek és a bátyám torka szakadtából kezdett átüvölteni hozzám, hogy menjek én. Nem volt kedvem vitába elegyedni vele, feleslegesnek láttam. Odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam, de nem állt kint senki. Amolyan "üsse kő" módra visszavágtam és már indultam is volna vissza, viszont megakadt a szemem a lábam előtt, ahová egy kis cetli volt lehajítva. Biztos az ajtó alatt csúsztatta be a gondnok, hogy anyuék már megint elfelejtették felhozni a postát. Felvettem és elolvastam. 

"Ennek nem itt van vége"

Egy percig némán álltam a papír felett, majd berohantam a szobába és Ren képébe nyomtam. 

- Lecsukták, ugye? - kezdek aggodalmaskodni. 

- Elméletileg... - hüledezik a papírral a kezében. Han kíváncsiságában odasétál hozzánk és a papírra pillant. Teljesen lefehéredik. 

- Nem, ez lehetetlen... 

- Mi a franc? Miért van az, hogy eddig sehol senki, aki tudna a képességünkről, most meg feltűnik egy random pacák, aki ki akar csinálni minket, ráadásként becsúsztatnak az ajtómon egy üzenetet, ergo tudják, hogy hol lakom?! - a hangulatom és a beszédstílusom is kezd átváltani hisztérikusba. - Ezentúl ki se tehetem úgy a lábamat a házból, hogy ne akarjanak megölni? 

- Hé, hé, nyugi - próbál leinteni MinKi, de rajta is látszik, hogy megrémült. - Rács mögé dugták. 

- Ilyenkor mennek a hírek a tévében, mi lenne, ha a találgatás helyett bekapcsolnánk? - bök a tévékészülék felé Han. 

Mivel nem volt jobb ötletem és a ketyegőm másodpercenként kis milliót vert, fogtam a távirányítót és bekapcsoltam a készülékemet. A hír csatornára léptem és feszülten bámultam a képernyőt, akárcsak a vendégeim. 

Lecsukták. 

Kérlek. 

- "Ma délután fegyveres támadás történt a Nationality's School nevű, fővárosi gimnáziumban. Ez az ismeretlen, fegyveres férfi támadt rá három diákra, akiknek a szerencsével határos módon semmi bajuk nem esett. A rendőrség kihallgatta a szemtanukat és a férfit is, akit nemsokkal az események után rács mögé helyeztek. Annak ellenére, hogy több őr védte a börtönt, néhány órával az elzárás után megszökött. A rendőrségnek még nem sikerült kiderítenie, hogy hogyan történhetett ez, hiszen a celláján nem volt ablak, az ajtók pedig zárva voltak. Nem értik, hogy hogyan történhetett az, hogy valaki zárt ajtón, ablak és mindenféle kibúvó nélkül szökik meg. Arra gyanakszanak, hogy egy belső ember engedte szabadon a támadót. Kérünk mindenkit, aki látta ezt a férfit, az hívja fel a rendőrséget és számoljon be a látottakról" - mondja a monoton hangú nő a tévében. 

A földre csuklok.

- Nem, az nem lehet... - motyogom. 

- Mégis mi a... - dermed meg JeongHan is. - A hapsinak nem voltak gondolatai, mindenféle jel nélkül felszívódik a cellájából és még egy papírt is becsúsztat hozzánk, mindezt két óra alatt. Hogyan? - emeli feljebb a hangját. 

- Oké-oké, higgadjunk le és gondolkozzunk épp ésszel. Elég érdekes, hogy mindhármunknak van valami nem e világba illő adottsága, az öltönyös meg pont minket talált meg. Jobban bűzlik, mint egy szeméttelep és nem tudok rájönni a dolgok nyitjára - ül le mellém a földre. - Mi a franc folyik itt...? Van valami körülöttünk, ami teljesen nyilvánvaló, de nem vesszük észre.  Már csak meg kéne tudni, hogy mi az.