[[Sziasztok! ^^ Megérkeztem a folytatással! ^^ Néhány dolgot tisztázunk, van, amit halogatunk és új kérdések is merülnek fel ^^ Jó olvasást, véleményért nem harapok:3
Ha valami nem világos, akkor kattintsatok a Magyarázat menüpontra, ott mindent elmagyarázok még egyszer ^^ ]]
-------
Már két hete annak, hogy megjelent az iskolában az ismeretlen férfi. Azóta a fejemben és az életemben egyaránt teljes káosz uralkodik. Nem, nem csak a kis papírfecni miatt, amit becsúsztattak a lakásba.
Mikor másnap iskolába jöttünk senki nem emlékezett a dologra, még csak nyoma sem maradt az esetnek. Olyan volt, mintha meg sem történt volna, még a híradóban látott rövid adás is felszívódott. Viszont mi hárman tökéletesen emlékeztünk a történtekre.
Az elmúlt tizennégy napban mindenfelé kutattunk, hogy találjunk valamit a képességeinkről, a világ igazi valójáról, ennek ellenére semmit sem találtunk.
Az ébresztőórám hangos csörgésére ébredtem, igen, még így hétvégén is. Feldobtam a konyhakést az ágyamra, én pedig kimásztam az asztalom alól. Az eset óta ott alszom, egy párnán kuporogva, ülő helyzetben. Egyszerűen nem vagyok képes az ágyamban pihenni, félek, hogy valaki, valahogyan bejut az ajtón vagy az ablakon keresztül és elveszi az életemet. Felállítottam az asztalra borított tükröt és farkasszemet néztem a sápadt arcú énemmel. Morogva csaptam vissza a tárgyat a helyére, majd kitotyogtam a fürdőbe és átöltöztem. Igyekeztem értelmes fejet vágni és a hajamat jó irányba fésülni, de ettől nem lett jobb az összkép.
A szüleim és HaNul már kint reggeliztek, szóval én is leültem a konyhaasztalhoz. Elvettem egy pirítóst a sok közül és megkentem sajtkrémmel.
Legalább valami még a régi.
- Kincsem, mostanában nagyon nyúzottan nézel ki. Aludni sem alszol rendesen, hiszen többször hallom, hogy kimész a fürdőszobába. Történt valami? - néz rám aggodalmas tekintettel anya. Válaszként megrázom a fejem.
- Csak nehéz a suli - rántok vállat. Nem akarom kifejteni, mert nincsen mit. A gimi mostanában marha egyszerűen megy és csak az ösztöndíjprogrammal van némi gondom. Szóval lényegében füllentettem egy csöppet.
Ah, nincs étvágyam.
Még a fél kenyeret sem ettem meg, már vissza is ejtettem a tányérba és felálltam.
- Köszönöm a reggelit - tettem vissza a széket a helyére.
A szobámba battyogtam, egész napra be akartam zárkózni. Ledobtam magam az ágyra és elfeküdtem. Nappal semmilyen veszélyét nem látom sem az ablaknak sem az ajtónak.
Percenként pillantgattam a telefonomra, hogy a testvérpár valamelyike hívjon már, hogy találtak valamit. Persze tudom, hogy ez lehetetlen.
A remény hal meg utoljára.
Ő a gyilkos.
Behunytam a szemeim és sebesen agyalni kezdtem. Valaminek kell lennie, ami nyomra vezet.
A képességem nagyjából két és fél éve van meg, azóta tanulom használni.
Mik történtek a világban két és fél évvel ezelőtt?
Akkoriban dobták piacra a telefonomat.
Jó, ez nem segít. Egyáltalán nem figyelek az efféle dolgokra, mégis honnan a jó bűnbánatból tudnék ilyesmiket?
- Elnézést, Koibuchi JiHu vagy? - a szemeim hirtelen kipattannak a helyükről és reflexből megmarkolom a mellettem fekvő kést. - Oh, igen, biztosan te vagy az.
- H-hogyan jutottál be? - kezdek dadogni. Ülő helyzetben a szekrényemhez kúszom, egészen addig megyek amég a hátam a polcoknak nem ütközik. A kést szorosan tartom magam előtt, köztem és az ismeretlen férfi között.
Hogy a kurva életbe került ide?
- Nem haragszol meg, ha most velem jössz? - ragadta meg a kezemet.
Egyik pillanatban még a szobámban feküdtem, most meg egy teljesen ismeretlen helyen vagyok.
Az első gondolatom az volt, hogy ki kell rántanom a kezemet az övéből és visszapörgetni az időt, hogy legyen időm védekezni. Ezt viszont rögtön követte a felismerés, hogy a helyszínen, ahol vagyok JeongHan és MinKi is tartózkodik, valamint egy teljesen ismeretlen srác. Ekkor már nem azért rántottam ki a karom a szorításból, hogy ugorjak, hanem azért, mert biztonságban akartam érezni magamat. Renhez rohantam és megragadtam a jobb karját.
Akárhányszor baj van, automatikusan őt hívom.
- Mi a franc folyik itt már megint?! - kezdtem rángatni kétségbeesetten.
- Ha tudnám, akkor már nem lennénk itt. Biztos vagyok benne, hogy tudnak valamit. A hapsi teleportált, de nem csupán ötször. Túllépte a korlátot. Tudnia kell valamit - feleli, tekintetét mélyen az idegenbe vésve, aki csak vigyorog.
- Oh, már meg is hoztad az újoncokat? - csap a vállára egy nő, aki az imént sétált be az ajtón.
A férfi arca grimaszba rendül.
- Már unom ezt csinálni, hárítsd át valaki másra ezt a melót! - happog.
- Jajj, Heechul, csak fogd be - inti le. - Más nem tud ilyen hatékonyan dolgozni. Hogy sikerült négyőjüket negyed óra alatt behozni?
- A fiúk egy testvérpárt alkotnak, így őket egy házban találtam. A kiscsaj meg könnyű eset volt, az apja éttermet vezet, ismerős volt a neve. Szóval már csak a lakását kellett lenyomoznom az adatbázisban, az meg egyszerűen megvolt. A másik meg megérezte, hogy valami nincs rendben velem, így nekemugrott. Mikor megtudtam a nevét, kiderült, hogy pont őt keresem szóval... - legyint, mintha semmiség lett volna, amit csinál.
Tudnak valamit.
Most már biztos.
- Ah, értem. Elmagyaráztad nekik a szitut, vagy ez megint rám marad? - pillant ránk a szőkére festett nő.
- Ez a te dolgod - fordít hátat. - Hívj, ha kellek.
- Ah, nem is ő lenne.... - morog, majd mosolyogva felénk fordul és közelebb lép hozzánk. - Kim Taeyeon vagyok, a Bizonyíték Eltüntető Szervezet vezetője. Szólítsatok Taeyeon szakaszvezetőnek - mutogat körbe. - Ahol most álltok az egy megőrzőszoba, szóval biztos elég kellemetlenül érzitek magatokat, de az újoncokat mindig ide hozzuk.
Az agyam alég tudta feldolgozni a rengeteg új információt, holott biztos voltam benne, hogy ez még csak a kezdet.
Bizonyíték Eltüntető Szervezet?! Megörzőszoba?! Újoncok?! Vezetője a minek?!
- Állj-állj! - vergődik közénk az ismeretlen srác. - Most akkor mi van? Milyen Bizonyíték Eltüntető izé-bizéről beszél? Mi az, hogy újoncok meg milyen megőrző? - hadarta egy szuszra, miközben beékelődött közém és Ren közé, aki nagyokat pislogott rá. Elég eleven teremtés a helyzethez képest.
- Üljünk le! - mutat a középen lévő hatalmas asztalra, mi pedig követjük a tanácsát. - Kezdjük a legelején - sóhajt. Valószínűleg kétnaponta ismételgeti magát ezzel a szöveggel, amit most nekünk is elő fog adni. - Ez itt a Anonymus központ, azon belül pedig a Bizonyíték Eltüntető Szervezet. Az Anonymus központ foglalkozik az olyan természetfeletti képességekkel megáldott emberekkel, mint ti is vagytok. Mielőtt kitérnék a BESZ-ről, ismertetek néhány információt, viszont ehhez fel kell tennem egy két kérdést. Mióta vagytok birtokában az adottságotoknak? - a válasz egyértelműen vagy két év, vagy kettő és fél év volt. - Ennek az az oka, hogy három éve felrobbant egy kutatási központ. Elég nagy port kavart, biztosan hallottatok róla. Ez a vállalat különböző kísérletekkel foglalkozott, amik el akarták érni a halhatatlanságot. Lehetetlen, nem igaz? Persze, hogy az. Nem is értem mit gondoltak - forgatja a szemeit. - Rengeteg alanyuk volt, akik ebbe belehaltak, többet viszont egyelőre nem mondhatok nektek. A lényeg az, hogy amikor ez a központ felrobbant, mindenféle anyagot a levegőbe bocsájtott, ami hatással volt a térre és az időre. Egyelőre nem sikerült kiderítenünk, hogy honnan volt ezekből a különböző anyagokból annyijuk, hogy az egész világra hatással legyenek, de rajta vagyunk az ügyön. Azt sem tudjuk, hogy egyes embereket miért nem fertőzött meg, vagy miért nem ruházta fel az időben vagy a térben való ugrálás képességével. Egyeseknél a gondolatolvasás és az emlékezetmódosítás is megesik, de ezek ritkák - egyikünk sem szólalt meg, hogy márpedig JeongHan olvas a gondolatokban. Inkább megvártuk még kérdezik. - Kérdések?
- Mit értsünk a Bizonyíték Eltüntető Szervezet alatt? Kik az újoncok? - emelem meg egy kicsit a kezem, hogy lássa ki beszél.
- Az imént említettem, hogy vannak olyan emberek, akikre a robbanás nem volt hatással, illetve olyanok akik valamilyen képességet kaptak miatta. Viszont arról is beszéltem, hogy sajnos vannak olyanok, akik megfertőződtek. Ennek semmilyen előjele nincs az adott személyen, az egyik pillanatban még tök normális emberként éli a mindennapjait, a másodikban pedig elkezd felszabadulni benne egyfajta képesség a sok közül. Ez eddig rendben is lenne, csakhogy ezzel az adottsággal a szervezete elkezdi kibocsájtani a mérgező gázokat. A legtöbb fertőzöttnek emberfeletti ereje van, ritka, ha hozzátok hasonlóan az időben vagy a térben tudna mozogni. Verekedni viszont mind tud. Ha sokáig hagynánk, hogy kibocsátsa ezeket a gázokat, akkor megfertőzné a körülötte lévőket. Sajnos ezeknek az embereknek meg kell halnia. Erre való BESZ, vagyis a Bizonyíték Eltüntető Szervezet. Mi hatástalanítjuk a fertőzötteket és kitöröljük a többi ember emlékezetéből - magyaráz, miközben az asztalon mutogat, mintha oda lennének rajzolva kis ábrák, amik segítik a megértést.
- De hisz... Ők is emberek... Nem ölhetik őket meg csak úgy... - kezdek tátogni, mint valami hal.
- Vagy ők, vagy a többi ember - ingatja a fejét Taeyeon szakaszvezető.
- Nincs valami ellenszerük erre az egészre?! - értetlenkedik JeongHan, kissé erősebb hangnemben, mint amiben kellene, de a szakaszvezetőnek ez meg sem kottyan. Biztos vagyok benne, hogy találkozott már ennél szemtelenebb beszéddel is.
- A Kutató Központ már dolgozik rajta, de még nem sikerült semmi olyat fejleszteniük, ami hosszú távon hatásos lenne. Az eddigi legeredményesebb gyógyszer egy napig képes visszafogni az emberben a fertőzést, viszont ezt sem igazán tudjuk használni, hiszen nem kimutatható, hogy melyik ember fertőzött. Mint mondtam, nincs előjele. A fertőzöttekbe pedig igen nehéz dolog lenne beletunkolni, hiszen nehéz őket megközelíteni.
Megölik őket.
Mintha nem is emberek lennének.
Gyilkosok.
- Oké, rendben, értjük - inti le a társaságot Ren. - Térjünk át a következő kérdésre. Kik az újoncok?
- Az újoncok azok, akik ide kerülnek, de még nem kaptak kiképzést. Természetesen csak akkor lesznek újoncok, ha vállalják a szektába való belépési feltételeket, amikből van egy pár - bólogat egyetértve saját magával. - Megtudhatnám, hogy milyen képességetek van? - pillant ránk sorban, mi pedig bólintunk. - A hölgyeké az elsőbbség - mosolyog rám. Egy grimasszal válaszolok a hölgy szó hallatán, mivel engem mindennek lehet nevezni, csak annak nem.
- Időt ugrok - felelem kurtán. A következő jelölt az ismeretlen srác, aki továbbra is köztem és Ren között ül.
- Emlékeket tudok módosítani - néz rajtunk körbe, mintha egy állami titkot osztott volna meg velünk. Taeyeon szakaszvezető elismerően bólint, majd MinKihez fordul.
- Én csak teleportálgatok... - rántja meg a vállát.
- Gondolatot olvasok - szólal meg JeongHan, amikor ránéznek.
- Hmm... Négyből kettő különleges. Ez már haladás. Most pedig ismertetném veletek a választási lehetőségeiteket.
A fejem majd széthasadt a rengeteg új dolog miatt, amit alég tudtam megemészteni, de még el is várják tőlem, hogy döntsek valamiben.
- Az, aki nem tagja az Anonymusnak, a szektánknak, az nem használhatja a képességét, vagyis minden vele járó emlékét töröljük. Emiatt viszont nagy az esélye annak, hogy fertőzötté váljon az ezt következő egy-két évben. Vagyis, ha nem csatlakoztok a szektához, akkor az emlékeiteket módosítjuk, hogy még csak véletlenül se derüljön ki a létezésünk. Viszont, ha csatlakoztok, akkor az újoncokkal együtt megkezdjük a kiképzéseteket. Évente egyszer gyűjtünk új embereket, aminek most jött el az ideje. Egészen eddig csak szabályoztuk a történéseket, mostantól a kezünkbe vesszük az irányítást. Ezt minden évben eljátsszuk, már két éve - ismerteti a lehetőségeket.
Mit ne mondjak...
Egyik sem tetszik.
Haza akarok menni.
- Ez eddig rendben van és értjük... - kezd dülöngélni a székével a mellettem ülő fiú. Kezd idegesíteni, hogy nem tudom a nevét. - Viszont abban is biztos vagyok, hogy egyikünk sem fog anélkül belemenni bármibe is, hogy ne lennének ismertetve azok a bizonyos feltételek...
- Igazad van, semmiképp sem hagytam volna ezt figyelmen kívül - sóhajtott egyet a szakaszvezető. - Kezdjük a legelején. A legfontosabb csatlakozási feltétel az, hogy a családtagjaitok, barátaitok, ismerőseitek, az utolsó szomszéd, valamint tanár emlékezetéből is törölve kell lennetek. Ezt az emlékmódosítóink tudják véghez vinni. Azért van szükségünk erre, hogy a szekta titokban maradhasson. Sokak ezért vállalják inkább a fertőzés kockázatát. A másik fontos feltétel az eskütétel. Minden újoncnak fel kell esküdnie arra, hogy nem árulja el az Anonymust, ami azzal jár, hogy beköltöznek a kollégiumokba és egészen addig ott élnek, amég kadétok nem lesznek és csapatot nem kapnak. A többi kisebb feltétel annyira nem lényeges, ha beléptek, akkor idővel úgyis meg fogjátok tudni - néz mélyen a szemünkbe.
Mindenki el fog felejteni.
- Komolyan?! - akadok ki. - Mégis mi értelme ennek az egésznek? Összefoglalva, arra kérnek minket, hogy öljünk embereket, ráadásként az emberek még meg is felejtkeznek rólunk?! Maga csak viccel - dőlök hátra karba tett kézzel.
- Részünkről rendben van... - szólal meg halkan Ren, mire majdnem hátraesek.
- Miért?! - hajolok ki, hogy lássam az ismeretlentől az évfolyamtársaim, viszont választ nem kapok.
- Hagyunk nektek gondolkozási időt. Holnap ugyanekkor ismét összegyűjtünk titeket, egy másik csapat is akkor jön vissza - kapja elő a telefonját, aminek egész bizarr kinézete van, majd a füléhez emeli. - Heechul, told ide a képed.
Az említett mint egy varázsütésre, megjelenik és nyakon ragad minket.
Ez a fickó már most unszimpatikus.
Pár pillanat múlva kitett minket a város közepén lévő téren és fel is szívódott.
- Aish, nem hiszem el... - túrok a hajamba. - Miért?! - szegezem újra Renhez a kérdést. - Te bevállalnád, hogy embereket ölj?! Azt akarod, hogy mindenki elfelejtsen?!
Nem vagyok képes felfogni a történteket.
- Nem erről van szó... - fordítja el a fejét. - Ezt nem értheted...
- Hogyan értsem meg, ha meg sem próbálod elmondani?! - adtam fel és hátat fordítottam. Haza akartam menni, de az ismeretlen megállított.
- Te hogyan döntesz? - néz rám. Az arca értetlenségről és némi kétségbeesésről árulkodik. Úgy látom neki is elég volt mára.
- Nem tudom - rántom ki a karom az övéből. - Valószínűleg nem állok be a szektához. A családom és az álmaim fontosabbak.
Bólintott, jelezve, hogy megértette.
- Amúgy hogyan hívnak? - fordultam vissza még egy pillanatra.
- Lee MinHyuk vagyok.
- Ah, MinHyuk. Engem JiHunak hívnak. Örülök - erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd elindultam a haza vezető irányba.
Nem szeretném átgondolni ezt az ajánlatot.
Az álmaim és a családom fontosabb.
Akkor mégis miért vettem egy pillanatra fontolóra?
Dühösen szedtem a lépteimet a betonépület felé, amikor valaki ismét megragadott.
- Elmagyarázom, csak állj meg - fordított magával szembe MinKi, mire kíváncsian néztem fel rá. - Gondolom sejted, hogy JeongHan és az én édesanyám nem ugyan az a személy, elvégre ilyen rövid idő alatt elég nehéz egyszerre két férfitől gyereket szülni... Szóval az a helyzet, hogy amikor anya elvált az én igazi apámtól, akkor összejött Han édesapjával, aki négy évvel ezelőtt leukémiában meghalt. Anyu most egyedül nevel minket, és JeongHant is úgy kezeli, mint a saját fiát. Tudod elég nehéz eltartani két középiskolás gyereket. Ha anya boldogsága azzal jár, hogy ne emlékezzen ránk, akkor rendben van. Nem kell kimondania, hogy tudjuk, hogy sokkal könnyebb lenne nélkülünk.
Három hét és egy nap.
Ennyi időbe tellett mindez, ami körülöttünk történt.
Három hétbe tellett, hogy megtudjam, hogy az örökké mosolygós srácoknak nehéz múltjuk van.
- Sajnálom, hogy kiabáltam.
- Semmi baj, nem tudhattad - ránt vállat mosolyogva, mintha ez az egész semmis lenne. - Megértem, ha te nem tartasz velünk. Maradj a családoddal és legyél nagyon boldog - borzolja össze a hajam.
Elkerekedett szemekkel pillantok fel rá.
Csak hátat fordít, int egyet, majd kámforrá válik.
- Ég veled - mondja.
Bár holnap még találkozunk, az már nem lesz ugyan olyan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése