[[Annak ellenére, hogy a Plaitet és az Elephant in the room-ot is erre a hétre ígértem, kicsit el lettem havazva. Természetesen ennek ellenére mindegyik jön a beígért időpontban. Úgy döntöttem ma végre útjának indítom az EITR-om, holnap pedig egy Plait részt hozok.
Az első bejegyzésben már említettem, hogy ne keseredjetek el, ha lassan indul a történet, mert be fog indulni. A türelem rózsát terem. owo ]]
0. ugrás
Sosem voltam egy lányos lány, legalábbis külsőre biztosan nem. Akik rámnéznek mindig biztosra veszik, hogy fiú vagyok, még akkor is, ha megszólalok, pedig ugyan lányos hangom van. Ha a diáktársaim meghallják, hogy "Koibuchi JiHu" rögtön egy fiú ugrik be nekik, hiszen a legtöbben tényleg abban a tévhitben élnek, hogy fiúnak születtem. Kár, hogy ez sosem volt így, és nem is lesz. A másik ami eszükbe jut, az a nemzetiségem. Automatikusan elkönyveltek kínainak, pedig apai felmenőmről japán vagyok, anyai ágról pedig dél-koreai, de magyarázhatom én ezt a sok angolnak.
Igen, angolok.
Születésem óta Londonban élek a családommal, egy hatalmas beton épületben, azon belül pedig a hatodik emelet, 73-ik lakásában. 18 éves vagyok, végzős a helyi Nationality's School nevű iskolában, ami egy eléggé összetett intézmény. Tekintve, hogy Londonban rengeteg nemzetiség él, igyekeztek mindenkinek megfelelő oktatást nyújtani. Egy évfolyamban négy osztály van: kettő keleti-nyelvek osztály, ahol én is vagyok és kettő európai-nyelvek osztály. Mi például japánt, koreait és kínait tanulunk, addig a másik osztály franciát, olaszt és németet, de választható nyelvük a görög is, de ezt nem tanulja túl sok mindenki.
Itthon élek a szüleimmel és az egyszem bátyámmal. Anyu óvonő, az egyik közeli óvodában dolgozik, apu pedig egy éttermet vezet.
Most szeptember elsejét írjuk, hivatalosan is megkezdem a végzős tanulmányaimat. Ha minden jól megy, akkor jövő ilyenkorra már Japánban leszek. Persze, ez csak akkor következik be, ha sikerül megszereznem az ösztöndíjat.
A telefonom üvöltve adja tudomásomra, hogy reggel hat van, ideje felébredni. Félálomban rányomtam, majd a hátamra fordultam és a plafont kezdtem bámulni. Megvártam még némiképp magamhoz térek, majd felültem. Egyszer-kétszer beletúrtam rövid, barna hajamba, majd lerúgtam a takarót magamról. Lábaimat a földre helyezem, úgy nézek ki továbbra is a fejemből.
Kicsi szobám van, aminek az ablaka alatt található az ágyam. Közvetlen az ágyam vége mellé be van préselve az íróasztalom, így nem kell szék hozzá. Efelett van egy polc, tele könyvekkel, meg egy földgömbbel. Az ágyam másik végénél, vagyis a párnás rész után van egy szekrénysor. Először a polcos szekrények, aztán az egyetlen ruhás. A velem szemben lévő falnál van egy hosszú fiókos-tákolmány, aminek a vége be van préselve a szekrényhez. Ezen tárolom a tévémet.
Nagyjából sikerült összeszednem magam, szóval kimentem a fürdőbe és arcot mostam. Ezután a konyhába mentem, ahol reggelit csináltam magamnak és a bátyámnak, aki fél órával később szokott kelni, mint én. HaNul csak három évvel idősebb nálam, már dolgozó ember. Mindig azt hiszik, hogy az öccse vagyok, holott a húga.
Elővettem a kenyérpirítót és beledobtam két szelet kenyeret. Közben öntöttem egy kis tejet mindkettőnek és kikészítettem két tányért az asztalhoz. Amint kész lett a pirítós megkentem őket sajtkrémmel (a sajtosabbnál is sajtosabbal) és tálaltam. Ezután meg is reggeliztem, HaNulnek pedig hagytam egy cetlit.
A fürdőszobában magamra kaptam egy fehér mellényt, egy fekete farmert és egy egyszerű cipőt húztam mellé. Ah, utálom a tanévnyitókat.
A hátamra kaptam az egyszínű, fekete táskámat, amin egy lila-rózsaszín ufófej található, majd elindultam a közeli kisboltba kaját venni. Lényegében ez hamar megvolt, nem tartott tovább negyed óránál és már úton is voltam az iskolába.
Szokás szerint rengetek fekete-fehérbe öltözött diák özönlött a suli kapui felé.
- Szokásosan álmos arcot vágsz - jelenik meg mellettem Mary.
Gyönyörűen fest, mint mindig.
- Mivel álmos vagyok - morgok.
Sosem leszel olyan, mint ő.
- Teljes erőbedobással kéne indítanod a napokat, akkor talán több energiád lenne - ingatja a fejét.
Hosszú fekete haja meglebben a lágy szélben, így még jobban látszódnak a ráfestett fehér csíkok.
Ilyenkor visszamennék az időben, hogy lássam régen milyen volt.
Gyermekkorom óta ismerem őt. Nem direkt csináljuk azt, hogy mindig egymás közelében vagyunk, egyszerűen így jön össze. Nem vagyunk annyira vészesen közel egymáshoz, nem tudjuk egymás titkait, amolyan se veled, se nélküled baráti kapcsolatot ápolunk, nekünk pedig ez pont így felel meg.
Unottan sétáltam be az épületbe és az osztályteremig meg sem álltam. Ott már majdnem bementem, hogy elfoglalhassam a helyemet és punnyadhassak, mikor az osztályfőnököm nyakon csípett.
- JiHu, lenne egy perced? - pillant rám.
- Igen, Tanárnő?
- A tanévnyitón beszédet mondó két diákunk lebetegedett, szóval szeretnélek rá megkérni, hogy olvasd fel ezt a szöveget. Meg tudnád tenni nekem? - nyom a kezembe egy iratgyűjtőre rátűzött, egy oldalas szöveget. - Nem lennél egyedül, az évfolyamból még jön egy diák. Köszönöm!
- De... - próbálok ellenkezni, de igazából már régen késő, mivel megragadta a karom és elkezdett maga után vonszolni.
Legalább a táskám hagy tegyem le...
Hamarosan leértünk az udvarra, ahol már fel volt állítva a mikrofon és a hangszórók.
- JiHu, ő itt MinKi, az évfolyamtársad, nem tudom ismeritek-e egymást. Be van jelölve a részetek a papíron, nagyon kérlek titeket, hogy segítsétek ki ezzel most az iskolát. Egy párszor olvassátok össze, ha megkérhetlek rá... Hálás vagyok - hagy itt minket.
Hirtelen megértettem, hogy miért minket választottak a lebetegedettek helyett.
A fiús lány és a lányos fiú.
Addig, amég én lány létemre inkább hajazok egy fiúra, addig Minki fiú létére inkább néz ki lánynak. Nagyon jól tudom, hogy ki ő.
Hosszú, fekete haja van, lányos baba arccal. Olyan vékony, mint egy nádpálca, talán már egészen taszító emiatt. Komolyan mondom az én combjaim vastagabbak az övénél, pedig én sem vagyok egy túlsúlyos emberke.
- Tök nyilvánvaló, hogy miért választottak minket! - kezd panaszkodni.
- Azt akarták, hogy figyeljenek a diákok - rántok vállat.
Eddig a napig semmi közünk nem volt egymáshoz, pedig már számtalanszor próbáltak minket a tanulók közös nevezőre hozni, találkozásra bírni. Kíváncsiak voltak rá milyen párt alkotnánk. Semmilyet. Egyikünknél sem jöhetett szóba, az ismertségünk és társalgásunk is kimerült a folyosón lefolytatott köszönésben.
Tovább fogom ugrani. Nem érdekel az ilyesmi.
- Akkor? Összeolvassuk? - pillant rám, én meg bólintok.
Mit számít? Úgy sem fogok rá emlékezni.
Nem kaptunk túl sok időt semminemű gyakorlásra, így hamar a mikrofon előtt találtam magam. Nem izgultam, nem számított, hogy több száz szempár néz rám. Megvártam, amég az igazgató beszélni kezdett, majd lehunytam a szemeim. Nem kellett túl erősen koncentrálnom, hogy elérhessem, amit akartam.
Görbület.
Már vége is.
- .... és nagyon menő volt. Igaz, hogy majdnem lezuhantam, de ez nem történt meg szóval semmi probléma - ránt vállat Mary.
Ah, ennek a képességnek az egyetlen hibája, hogy nem tudom mi történt előtte egy bizonyos időkorlátig.
- Aha - bólogatok. - Örülök neki.
- Én is! - húzza széles mosolyra ajkait.
Ebben a pillanatban valaki hátulról megragadja a karom és szembefordít magával.
- Suli után beszélhetnénk? Nagyon fontos lenne! - néz rám tök komolyan, mégis lerí róla valamiféle meglepettség, amit nem tudok hová tenni, szóval bólintok.
- Ismered? - ragad meg a két vállamnál fogva Mary, amint Minki elment. - Hm?
- Nem... Mármint... Csak most ismertem meg, mert helyettesíteni kellett... Te is láttad... - hebegek, miközben az irányába mutogatok.
- Szerintem helyes, annak ellenére hogy lányos arca van... - vigyorodik el. - Nem?
- Nem. Olyan lábai vannak, mint valami topmodellnek... - fintorgok.
Miről akarhat beszélni?
A nap további részét végigpunnyadtam. Egyáltalán nem figyeltem arra, amit az osztályfőnök mondott, legszívesebben ezt is átgörgettem volna. Kár, hogy meg van a korlátja, hogy egy nap hányat ugorhatok. Nem akarom elvesztegeti a maradékot, ki tudja, mikor van szükségem rá. Bármikor történhet valami.
Suli után végül kénytelen voltam találkozni MinKivel, aki az épület előtt várt.
- Miről szeretnél beszélni? - csaptam a közepébe, amikor elé érkeztem. Nem volt hozzá túl sok türelmem, tanítás után szeretem otthon lopni a napot.
- Nem tárgyalhatnánk meg ezt egy olyan helyen, ahol nem lát és hall minket senki? - kezd feszengeni.
- Hm? - kerekednek el a szemeim. Mostmár komolyan fúrja az oldalamat, hogy mit akarhat mondani.
- Nem tudsz valami nyugis helyet? Mondanám, hogy menjünk hozzánk, de az öcsém otthon van és... - kertel, miközben végig félre néz.
- Nálunk nincs otthon senki. Megfelel? - vonom fel a fél szemöldököm.
Mivel rábólintott, megindultam az utcánk felé. Sosem voltam az az ember, aki lassan sétált volna, szóval tartottam a szokásos tempómat.
Nem értem, hogy miért kell beszélnem vele.
Igazság szerint eddig is az orrom előtt volt.
Minden reggel elsétál a lakótelep előtt, én pedig a legtöbbször látom az ablakból. Ugyanezt eljátssza délutánonként is. Az osztálytermeink egymás mellett vannak, valamint szerdánként összevont tesióránk van, péntekenként pedig látjuk egymást az összevont nyelvórák miatt. Az egész olyan, mintha direkt így lenne kialakítva, néha már roppantul bosszantó.
A legidegesítőbb az, hogy folyton megragad rajta a tekintetem.
Hamar az épülethez értünk, ahol rögtön a lifthez vezettem. Viszonylag hamar be is szállhattunk, így megnyomtam a hatos gombot.
A liftezés egészen hasonlít ahhoz, amikor ugrok.
Kiszálltam a liftből, ő pedig követett. Egészen addig mentem, amíg meg nem láttam a 73-as táblát. Előkotortam a lakáskulcsomat a táskámból és kinyitottam az ajtót.
- A cipődet vedd le az előszobába és semmihez se nyúlj hozzá, amég én azt nem mondom, hogy megteheted - adtam ki az utasításokat. Nem kaptam választ, szóval mertem feltételezni, hogy megértette.
Amint beértem lerúgtam a cipőmet és berohantam a szobámba letenni a táskámat, majd visszatértem a vendégemhez. Biccentettem egyet a konyha felé, hogy kövessen. Ott leültettem a konyhaasztalhoz, adtam neki egy pohár vizet, majd vele szemben én is helyet foglaltam. Nem várt túl sokáig, a közepébe is csapott.
- Te előre tudod pörgetni az időt? - kérdezi halál komolyan.
Elkerekedett szemekkel bámulok rá.
Ezt meg honnan...?
- Mégis hogyan...? - makogtam magam elé, miközben egyenesen a szemébe néztem.
Még senki sem jött rá, pedig számtalanszor csináltam már.
- Egyik pillanatban még a mikrofon előtt álltam, a diáksereg előtt, a másik pillanatban pedig arra eszméltem fel, hogy a tanteremben ülök - mutogat az asztalon, mintha látná maga előtt az iskola alaprajzát.
- Honnan veszed, hogy én voltam?
- Képes vagyok mozogni a térben. Teleportálhatok innen bárhová - mondja, mintha ez totál természetes lenne.
Álmaimban sem gondoltam volna, hogy a közelemben él valaki, akinek hasonló képessége van, mint az enyém.
- Bizonyítsd.
Nem, ez nem lehetséges...
Meg sem várta, hogy folytassam, hirtelen eltűnt a helyéről. Majdnem hanyatt vágódtam a székemmel együtt a meglepettség hatására. Úgy pattantam fel onnan, mintha életveszélyben lennék. Az ajtó irányába rohantam, amit akkor hallottam kattanni, amikor MinKi kámforrá vált. Szinte nekiestem, amikor a kicsiny előszobába értem.
A folyosóra teleportált.
Elégedett vigyorral a képén nézett rám. Fújtatva mentem vissza a konyhába és ültem le ismét. Most mi a frászt kezdjek ezzel a helyzettel?
- Honnan tudtad, hogy én voltam? - tettem fel a számomra leglényegesebb kérdést, miközben idegesen doboltam az asztalon.
- Elég sokszor előfordult már velem ilyesmi és mindig csak akkor, amikor te is a közelben voltál. Amikor ma megtörtént, csak te voltál olyan távolságban, hogy a képességed hatással lehessen rám. Vittél magaddal - ámul. - Elképesztő, hogy van olyan, akivel hasonló cipőben járok. Téged nem érdekel, hogy miért tudunk ilyet?
- Mindenféle módon próbáltam már utána nézni, de sosem találtam semmit, szóval inkább feladtam. Persze, hogy érdekel! - értetlenkedek.
- Neked is vannak határai a képességeidnek? Én például egy nap csak ötöt teleportálhatok. Az volt a mázlim, hogy amikor ezt megtudtam, csak a szomszéd háza elé teleportáltam magamat és nem a világ másik végére! - neveti el magát, mire én is elmosolyodom.
- Én egy nap csak ötöt ugorhatok. Ugrásnak hívom az időutazásom, mivel olyan, mintha ugrálnék az időben - kezdek magyarázni.
- Találó. Egy nap mindössze kétszer, ha használom ezt a képességet, mivel félek, hogy elpazarlom és amikor szükségem lenne rá, akkor már nem menne... - kezd újra nevetni.
- Ismerős. Ma is még csak egyszer használtam, pedig már délután kettő. A te képességed sokkal hasznosabb... - morgok. - Én ezzel nem sokra megyek.
- Próbáld kitalálni hogyan tehetnéd hasznossá... Biztos van valami módja... - gondolkozik el.
- Azon kívűl, hogy átírozsgatom a dolgozataim jegyeit, tényleg haszontalan... - terülök el az asztalon.
- Szóval semmit sem tanulsz és...? - lepődik meg, de a hangjában ott bujkál a mosoly.
- Igazából megtanulom annyira, hogy kapjak egy hármast, ha ne-talán-tán hamarabb elpazarolnám az öt lehetőségem. Viszont amikor ez nem történik meg visszapörgetem és leállítom az időt. Gyors beírom a helyes válaszokat a tanár példányára és kijavítom, mintha jó lenne... Átírom a jegyem ötösre... - ismertetem a bevált módszereim.
- Meg tudod állítani az időt? - tátja el a száját.
- Igen, de naponta csak egyszer - bólogatok. - Így nem sok haszna van.
Ebben a pillanatban kattant az ajtó, pár perc múlva pedig belépett a bátyám.
- Oh, sziasztok...? - néz meglepetten ránk a bátyám, mire fénysebességgel fordulok felé.
Oh, a picsába...
- HaNul... Ő itt Choi MinKi, évfolyamtársam. MinKi, a bátyám HaNul...- mutattam be őket egymásnak.
Miért pont ma kellett hamarabb hazaérnie? Nem ért volna rá később? Máskor órákat késik itthonról, mert elmegy csajozni, most meg betoppan három órával hamarabb...
Megragadtam Minki kezét és a szobámig ráncigáltam. Bár én is alig férek el benne egyedül, nem hogy még ő is kapjon helyet, de jelen pillanatban nem találtam jobb megoldást, ezért inkább magunkra zártam az ajtót.
- Még jó, hogy nem hallott semmit - sóhajt. - Amúgy, nyugodtan szólíts Rennek, mindenki így hív.
- Ah, oké - bólogatok. - Nekem nincsenek beceneveim, szóval továbbra is megteszi a JiHu.
- Hé, JiHu... Mi van, ha vannak rajtunk kívül mások is? - ugrik rá az ágyamra és elterül.
Fogalmam sincs mi van akkor. Tekintve, hogy ketten már biztosan fura képességekkel vagyunk felruházva, ezért az sem lehetetlen, hogy mások is. Sőt, szinte biztos, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek.
Arrébb lökdöstem az ágyban, hogy felférjek és a szekrény mellé kuporodtam.
- Nem lettél még klausztrofóbiás ettől a kicsi szobától? - érdeklődik, miközben feláll és elkezd körbenézni.
- Nem, szeretem ezt a helyet - ingatom a fejem.
- Mit szólnál hozzá, ha jobban megismernénk egymást? Hamár "lelkitársak" vagyunk - mutogat idézőjeleket a levegőben.
- Felőlem - rántok vállat.
- Akkor kezdjük elölről. Choi MinKi vagyok, itt élek két utcával arrébb. Van egy bátyám, aki annak ellenére, hogy csak féltestvérem, nagyon hasonlít rám. Kedvenc tevékenységem az alvás, allergiás vagyok a hazugságokra és szeretek este duginassolni. Lehet, hogy úgy nézek ki, mint egy lány, de teljes 100%-ig fiú vagyok, ráadásként heteroszexuális - tartja a kezét, mire nevetve felállok és kezetrázok vele.
- Koibuchi JiHu vagyok, ebben az óriási betonépületben élek, a hatodik emelet 73-as lakásában, az ablak felöli szobában. Van egy bátyám, aki három évvel idősebb, mint én, és egy rohadt csajozógép. A kedvenc tevékenységem az alvás, imádom az űrlényeket és minden reggel sajtkrémes pirítóst eszek extra sajtkrémmel. Lehet, hogy úgy nézek ki, mint egy fiú, de teljes 100%-ig lány vagyok, ráadásként heteroszexuális - mosolyodom el, amit kedvesen viszonoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése