[[Rengeteg, meg rengeteg késés után végre készen lettem. Sosem csináltam még ilyet, mindig, legalább háromhetente frissíteni szoktam, hát ez most nem jött össze. Nos, kíváncsi vagyok, hogy szeretni, vagy utálni fogjátok-e ezt a részt, de majd kiderül~ Véleményekért nagyon hálás lennék TwT Jó olvasást~]]
--------------
Az "incidens" után - mert a kadétok már csak így emlegetik a hirtelen eltűnésünket és a felettesek viselkedésének kis időn belüli megváltozását - megállt az élet. Egy helyben toporogtunk, hiszen azzal nem lettünk előrébb, hogy megtudtuk, az ellenségünk nem egy másik szekta, hanem egy Szövetség nevezetű intézmény, ami - mint kiderült - pont a mi dolgunk ellentétével foglalatoskodik. Mary... Akarom mondani Solar, nem tud sokkal többet, elég alsórangúnak számított a Szövetségnél, így csak arról tudott beszélni, amit hallott. Ha ez nem lenne elég, még a bennem lakozó új én is kitört egyszer. Nem csak én jártam így, Baekhyunnal is megesett a dolog. Rémisztő volt. Nem tudtam irányítani a végtagjaim, az ajkaim által formált szavakat, semmit.
Épp a Könyvtárat néztük át, ahová végre beutalót nyertünk, mikor megtörtént. Unottan lapozgattam az egyik könyv lapjait, amit több, mint háromnegyed órája néztem, mégsem találtam benne semmit. Először csak a karjaim fordultak ellenem, majd szépen lassan a legutolsó porcikám is.
> A fenébe! Takarodj a testemből, te dög! <
Jóízű és éles kacagás tört fel belőle, ami velejéig gonosz volt és egy csepp jót sem suggalt. Átjárt a kétségbeesés, a tudat, hogy nem tudok ellene mit csinálni.
Haraggal és gyűlölettel ragadta meg az övemhez rögzített pisztolyt és az első emberre fogta, aki a közelébe került. Szegény Minhyuk teljesen kétségbeesve nézett rám; ha nem jött volna JeongHan, aki a földre terítette megöltem volna.
Az én testem ölte volna meg.
A belső tudatom örjöngöt, sikítani és ordítani akartam, minden ízben ellenkeztem az új én legapróbb terve ellen is.
Egyik pillanatról a másikra, a pisztoly eltűnt a kezemből, amiből arra következtettem, hogy Baekhyun is megérkezett és leállította az időt egy pillanatra, ezzel ellőve az aznapi lehetőségét. Hátulról két erős kar ragadott meg, Kim Heechul személyében és innentől egyenes volt az út egy üvegszerű cellába.
Csak pár napja engedtek ki, mikor egyhuzamban negyvennyolc óra után sem vette át a személyiség az önkontrollt felettem. Szegény Baekhyun sokkal rosszabb állapotban van, mint én, ő még mindig bent dekkol.
- Beszélhetünk? - lép mellém Minki, mire némán bólintok.
Megviseltek a napok. Bezárva lenni abba az izébe, két napon keresztül, úgy, hogy csak a mosdóba mehettem ki, nem volt jó. Folyton vizsgálódtak, egy nyamvadt kísérleti nyúlnak éreztem magamat. Be voltam oda zárva, és éjszakára totál egyedül maradtam a gondolataimmal. Hiába emlékszik rám Solar, a bátyám hirtelen az ellenségem lett, a szüleim pedig meghaltak, egy titokzatos valaki, vagy valakik pedig cetliket küldözgetnek nekem, mintha tudnák a jövőmet. Ez egyáltalán nem bizalomgerjesztő.
Ren egészen a pihenőszobáig kísért, ami alapjában véve a feletteseknek van kialakítva, hogy le tudjanak dőlni egy kicsit, ha keveset aludnának, de mostanában inkább mi használjuk, mintsem ők.
- Amióta elraboltak folyton csak kattog az agyam - túr a hajába. - Az a két hét maga volt a pokol - ül le a velem szemben lévő ágyra és a falnak támasztja a hátát. - Eddig is sok dologban voltunk tehetetlenek, de amikor a szakszvezető helyettes a képünkbe vágta, hogy bármelyikőtök halott lehet, hirtelen megállt az idő. Teljesen kétségbe voltunk esve, mindenki kapkodott... Kész őrültek háza volt. Az egészben az a legrosszabb, hogy még most is állunk egy helyben, mert az az izé bennetek, akár kinyírhat titeket is, nem csak minket. Ki tudja, mire képes, nem? A laborvezető is mindig ezt hajtogatja... Ha akkor nem mentesz meg, most élhetnéd a normális életedet, az egész az én hibám... Ne haragudj.
Hirtelen felment bennem a pumpa. Ne szórakozzon itt velem! Miért beszél ilyen szarságokról?!
- Na ide figyelj! - rivallok rá. - Ennél nagyobb hülyeséget nem is mondhattál volna! Hová raktad az eszedet?! Mégis mit gondoltál?! A francba is, a fél középiskolás életem abból állt ki, hogy kerülgesselek, mert mindig szem előtt voltál és beparáztam, mert már nem tartottam ellenszenvesnek a "fiús lány és a lányos fiú" sztoriját! Te meg most kérdőre vonsz, hogy miért nem hagytalak meghalni?! Miért tettem volna?! Mi értelme lett volna?! Menj a fenébe, Choi MinKi - indultam meg kifelé, de elkapta a karomat.
Egy pillanatra megijedtem a hirtelen karoktól, amik hátulról körbefogtak és a vállaim köré telepedtek. Arcát a nyakamba fúrta.
- Sajnálom.
- Semmi sem lett volna jobb, akkor sem, ha hagylak meghalni - vettem vissza a hangerőmből. - Elnézve a bátyám helyzetét, ígyis-úgyis belekeveredtem volna. Szóval csak fogd be és felejtsd el a hasonlóan idióta gondolataidat.
- Szeretlek, JiHu - Elkerekedett szemekkel pillantok rá, majd a meglepettség hatására gyorsan szembefordulok vele. Össze-vissza kapkodom a tekintetem, nem akarom felfogni, amit mondott.
Az arckifejezésem elég mókás lehetett, tekintve, hogy elnevette magát és óvatos csókot nyomott az ajkaimra.
Továbbra is lesokkolva néztem a szobából távozó alakját. Annyira elgyengültem, hogy muszáj volt leülnöm szusszanni egyet.
Ez meglepett.
< Legalább tudom, hogy kit kell elsőként megölnöm. >
A hang a fejemben ördögien hatott, mint mindig, de ezúttal erős fejfájással is járt, ami napról napra erősödik.
Eltántorogtam az irodáig, ahol a mai gyülekezőt tartottuk. Ezúttal Solar is velünk tartott, Heechul nem meri levenni róla a szemét, még mindig attól tart, hogy kém. Bár ezt kötve hiszem, hiszen mindent megosztott velünk, még azt is, hogy ő gyógyító erőt kapott a Szövetségtől, ez a képesség pedig - akárhogy nézzük - hasznos.
A mai nap avatják fel a kadétokat. Az ő esetükben kicsit másképp fognak kinézni a dolgok, mint a milyenkben, ugyanis ők nem kapnak felügyelőket, automatikusan mindenki Kim Taeyeon szakaszvezetőhöz tartozik és tőle kapja a parancsokat.
Az épület udvarán sorakozott fel mindenki, beterítve ezzel az egész helyet. A szakaszvezetőnek kiállított mikrofon balján Suga és Amber kiképző állt, gondosan ügyelve szigorú arckifejezésükre; jobbján pedig Kim Heechul szakaszvezető helyettes, csapata társaságában, azaz mi.
Taeyeon nagyot sóhajtott, mielőtt beszélni kezdett volna. Le sem tagadhatná, hogy fáradt, mondjuk napi két-három óra alvással én is az lennék. Hongbin és segédjei, valamint a szakaszvezető naphosszakat dolgoznak azért, hogy rájöjjenek, mi megy végbe a testemben, valamint Baekhyunéban. Persze, hogy nem találtak semmit, a mi technológiánk közel sem olyan fejlett, mint a Szövetségé. Ez az egész olyan, mintha a Földre megérkeznének a földönkívüliek és megpróbálnánk felérni hozzájuk. Lehetetlen.
A vizsgálatok viszont napról napra aggasztóbbak. Főleg Baekhyun részéről, hiszen az ő szervezetében sokkal régebb óta benne van ez az izé, mint az enyémben. Lee HongBin jelenleg is vele van, próbál enyhíteni a fájdalmain, amik már az én testemben is kezdenek egyre erősebbek lenni. Most is szét akar hasadni a fejem.
Egy szót sem fogtam fel abból, amit Taeyeon a kadétoknak mondott végig arra próbáltam öszpontosítani, hogy a bennem lakozó féreg ne vegye át felettem az irányítást.
< Te is tudod, hogy meg fogsz törni! >
A hangja megvető és lenéző, ugyanazzal az undorító kacajjal, amit minden egyes megszólalása után hallat.
> Álmaidban sem. <
Mégis úgy éreztem, hogy kezd összemosódni előttem a világ. Megragadtam Minhyuk övének egy részét, hogy ne essek pofára a hirtelen rámtörő szédülésről. Heechul idegesen pillantott rám, majd biccentett egyet Rennek, aki gyorsan el tudott vinni az üvegszobáig.
A kadétok már így is morajlottak, ők is észrevették, hogy Baek nincs velünk, el sem tudom képzelni mit csináltak ezután.
Baekhyun az én helyem melletti helyen feküdt, élettelen tekintettel a padlón. HongBin rögtön a segítségünkre sietett, óvatosan bekísért a szobába, majd rámzárta az ajtót. Előtte persze eltávolította az összes nálam lévő pisztolyt és veszélyesnek ítélt tárgyat. Hasonlóan, mint Baek, rögtön elterültem a gyengeségtől és vártam. Vártam, hogy elmúljon a fejfájás, az émelygés és próbáltam nem figyelni a kusza gondolataimra.
Egyre nehezebbnek éreztem a pilláim, még végül elaludtam. Legalábbis a testem igen, az elmém koránt sem.
Az állapotom egészen hasonlított az alvási paralízisre, de mégis különbözött tőle. Egy nagy sötét teremben ültem, egy barnára festett faszéken, megkötözve. Semmit nem láttam, teljesen mindegy merre néztem. Olyan volt, mintha a saját elmémben csücsülnék.
A talajon pár milliméteres víz húzódott, ha megmozgattam a lábam, akkor éreztem, hogy egészen hideg.
Velem szemben egy számomra először teljesen ismeretlen nő állt, hosszú, fekete, göndörös hajjal, ami körbefonta az arcát. Egészen addig nem tudtam rájönni, hogy ki ő, amég meg nem szólalt.
- Milyen érzés a tudat, hogy bármikor elvesztheted a szeretteidet? - kacag gonoszan a képembe, szokásosan vinnyogós hangjával.
- Ah, csak te vagy - fintorgok.
- Mi az, hogy "csak én"? Nem félsz tőlem? - gúnyolódik.
- Kéne? Te csak egy egyszerű tetű vagy, aki belefészkelte magát a testembe. A tetveket pedig ki lehet irtani - vetem oda és megpróbálom magam kiszabadítani a kötél szorításából.
- Ugyan... Ne hasonlíts egyszerű, a te világodban élő tetvekhez... Én benned élek, azért vagyok, hogy a negatív gondolataidat ellened fordítsam és elérjem, hogy a felszínre törjenek - belemarkol a hajamba és úgy fordítja az arcom, hogy ránézzek.
- Sok sikert - vigyorodom el. - Úgyis én nyerek a végén.
- Persze-persze... Majd lankad az önbizalmad, ne izgulj - fintorog rám.
Gyönyörű női alakja van, nem is értem, hogy hogyan lehet a velejéig gonosz. Elvégre benne egy csipet jó sincsen.
Lassan elvesztettem a fejemben kialakult képi világot és zuhanni kezdtem lefelé.
Csak zuhantam, zuhantam és zuhantam.
Mikor magamhoz tértem a testemet nem én irányítottam. Fel, s alá járkáltam az üvegszobában, miközben végig farkasszemet néztem a laborvezetővel, aki egy cseppet sem vágott bíztató képet.
Szólni akartam neki, hogy ne parázzon, valahogy csak megszabadulok ettől az idegesítő személyiségtől, de természetesen erre képtelen voltam.
- Tudja, doki - szólal meg az én hangomon, ami a világon mindennél idegesítőbben hat. - bent őrjöng a lány, hogy valahogy megoldja. Magán viszont látom, hogy tudja, nem fog neki összejönni. Tudja, hogy nem fog tudni kiszedni belőle, nincs igazam? A másik kölyökből sem tudja - pillant Baekre, aki úgyszint nem ura saját magának
- Fogd be, Clara - inti le.
> Oh, szóval Claranak hívnak <
A belső én fintorog.
- Ugyan, Dennis - legyint. - Te is tudod, hogy nem olyan erősek, hogy kirakjanak minket.
- Aha, persze. Te mindig mindenkit alábecsülsz. Kotródj vissza és dolgozz az önuralmadon - morog.
- Megpróbálhatok valamit? - néz Solar Hongbinre. Eddig észre sem vettem, hogy itt van.
Csendes megbeszélésre vonultak, nem hallottam miről beszélnek, Clara hiába próbált kémkedni utána. Az üvegfalak több szempontból is megakadályozták.
A csapat többi tagja is hamarosan befutott és kíváncsian sétáltak oda Solarékhoz. Ezután nemsokkal kinyílt az ajtóm, ami felé Clara rögtön megindult. Kiszökési kísérlete sikertelennek bizonyult, oldalról MinHyuk és JeongHan erősen tartotta és a földre kényszerítette. Ren a lábait fogta le, miközben Solar felé hajolt és kitárta fölötte karjait.
Bizarr hullámokat éreztem végigszaladni a testemen, olyan érzés volt, mintha belém látna.
"Ne parázz, csak Solar kipróbál valamit, hátha ki tudja szedni belőletek ezeket az izéket" - hallom meg JeongHan hangját a fejemben, mire máris nyugodtabbnak érzem magam.
"Köszönöm, JeongHan."
- Nem megy - fancsalodik el egykor Mary néven ismert barátnőm. - Valami megakadályozza azt, hogy hozzáférjek a személyiséghez...
"Hát ez nem jött be..."
"Nem baj, mostmár menjetek ki, mielőtt csinál veletek valamit..."
Clara valósággal őrjöngött, miután újfent nem lett esélye kijutni a négy fal közül. Rugdosta a falakat, többször nekikrohant és kiabált, mindezt teljesen feleslegesen.
A jelenléte egyre halványult, egy kis idő után kezdtem újra visszanyerni az irányítást a testem felett.
Viszont elég rosszul éreztem magam, szóval inkább tovább feküdtem a földön, ahová Clara telepedett, mikor kezdetett halványulni. Baekhyun ekkor már kint volt a zárkából, sikerült eléggé magához térnie ahhoz, hogy kimehessen a többiekhez. Ő volt az első, aki bejött hozzám, mikor észrevették, hogy már nem Claraval kell beszélgetniük, amikor próbálják felvenni velem a kapcsolatot.
- Hogy vagy? - telepszik le mellém és kisepri a hajam a szememből.
Csak elmosolyodom, válaszolni nem marad energiám.
- Este vacsorázunk majd egy jót, oké? Minden olyan lesz, mintha semmi nem történt volna! - kuporodik mellém MinHyuk is, nemsokkal utána pedig a tesók is megjönnek, Solar társaságában.
- Ha tudtam volna, hogy szórakozni akarnak veletek, akkor megakadályoztam volna őket aznap... - néz barátnőm a tesókra.
- Lényegtelen... - legyint Han. - Ami megtörtént megtörtént... De arra kíváncsi lennék, hogy miért engem akartak kinyírni...
- Valószínűleg ezt is Haneulnek köszönhetjük... - harapja be az alsó ajkát a lány. - JiHu, én úgy sajnálom...
- Nem baj - támaszkodom fel, bár még mindig szédülök egy kicsit. - Folytassuk a vizsgálatokat...
Hirtelen mindenki ellenkezni kezdett, csak én és Baek álltunk a vizsgálatok mellett. Azt hajtogatták, hogy így is ki vagyunk készülve és hiába erőltetjük, nem lesz előttünk gyorsabban a megoldás.
Persze, könnyű ezt nekik mondani. Őket nem fenyegeti az a veszély, hogy elvesznek a saját testükben és egyszerűen megszűnnek létezni.
Végül semmi nem lett a vacsorából, amit MinHyuk ígért, mondjuk nem is bánom. Heechul lehurrogta a többieket és elintézte, hogy Lee HongBin és személyzete nyugodtan átvizsgáljanak még vagy számtalan alkalommal. A napok felgyorsulni látszottak, hiszen mind ugyanazzal telt. Egyik pillanatban még a lét és a nemlét között keringtem, a cseszett üvegszobában, a másikban pedig kismilliárd fajta kezelést kaptam. A szervezetem, ahogyan Baekhyuné is, napról napra gyengült. Sokszor felállni sem voltam képes azután, hogy visszaszeretem az irányítást magam felett. A végtagjaim folyton zsibbadtak, a fejem egyfolytában fájt a világ pedig homályos volt. Nem sokat voltam képes felfogni abból, amit mások mondtak, pedig biztos elhangzott egy csomó lényeges dolog. Minél gyengébb voltam, annál inkább biztos lettem benne, hogy meg kéne végre halni, akkor vége lenne ennek az egésznek. Nem kéne többé afelől aggódnom, hogy melyik szerettemet ölöm meg, vagy, hogy mi van a bátyámmal. Mindenkinek jobb lenne így. A Szektának nem kéne tovább aggódnia afelől, hogy ki küldözget nekem hülye üzeneteket. Az üzenetekre visszatérve. Nemrégiben is kaptam egyet, viszont ehhez nem társult kép, csak egy egyszerű sor: "Ne tedd!" Na és mit?! Mit ne tegyek?! Fel sem tudok magamtól állni, mégis mit tudnék csinálni, könyörgöm!
A laborvezető csak egy fél percre hagyott minket magunkra a kivizsgálóban, de az pont elég volt.
- Vessünk véget ennek - áll fel Baekhyun, megtámasztva magát az asztalon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése