11. Ugrás

[[Hello-hello ;w; Jó lassan lettem készen, ugye?:') Előző héten beteg voltam, így most mindent pótolnom kellett, semmi időm nem volt írni. Ez a rész is annyira friss, hogy szinte még meleg. Lényegében elértünk a fordulóponthoz, a következő részben már kiderül pár dolog. Mostmár részről részre tisztább képet fogtok kapni és rájöttök majd, hogy nem is volt ez olyan bonyolult, csak mögé kell látni egy kicsit a dolgoknak. Véleményekért nem harapok, jó olvasást!]]

---------------

Napról napra rosszabb lett a kedélyállapotom. Úgy éreztem, hogy sosem fogom tudni stabilizálni. Azt hittem, hogy soha nem lesz még egy olyan nehéz korszak az életemben, mint amikor az Anonymushoz kerültem, de rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Amikor az ember elveszíti a szüleit, annál semmi sem rosszabb. Megzáporozzák az emlékek és minden pillanatban bőgni tudna; egyáltalán nem tud másra gondolni. Olyan, mintha elvesztem volna az univerzumba és élettelenül imbolyognék a bolygók között, mindenféle cél nélkül. Ha mindez nem lett volna elég, akkor rémálmok kezdtek gyötörni. Minden egyes éjszaka, amikor lehunytam a szemem, az a kép tárulkozott elém, amin egy késsel a kezemben, őrült vigyorral, vér áztatta végtagokkal és kusza tekintettel állok a apuék holtteste felett. Lassan kezdtem azt érezni, mintha tényleg én öltem volna meg őket. 

Teljesen megnehezítettem a többiek életét a hajnalba nyúló ki-be járkálásokkal és a sikítva felkelésekkel. Nagyjából négy éjszakát töltöttünk így, ötödnap mindenki olyan volt, mint egy hulla. 

- Sajnálom, ne haragudjatok - pásztázom a földet, mikor egy kéz érintését érzem a vállamon. 

Lee HongBin laborvezető ácsorog mögöttem, egy halvány mosollyal az arcán és félreinvitált az irodájába. 

Nosztalgiával töltött el az emlékmutató gép látványa, meg a fémszínű falak érdekes szaga, mivel illatnak ezt nem nevezném. 

- Nehéz most, igaz? - kérdezi, a hangja komoly. 

Nem válaszolok, csak bólintok egyet. 

- Tudod, itt mindenki kereszül megy valamin. Nem mondhatok semmit, elvégre nem hatalmaztak fel azzal a joggal, hogy beszéljek az elmúlt három évről, de biztosíthatlak, hogy senkinek sem könnyű - mutat egy székre, jelezve, hogy üljek le vele szembe. - Itt mindenki mögött van valami. Mindenki elhagyott valamit, vagy valakit, amikor idejött. Mindenki elvesztett valakit, vagy valamit - bámul a szoba egyik pontjára. - Szeretném azt mondani, hogy ez egy nemes cél érdekében történt, de ebben már régen nem hiszek - mosolyodik el kínosan. Hirtelen egy csomó érzés átfut az arcán. Keserűség, szomorúság, még a boldogság halvány sugallata is. 

- Persze, elhiszem - dőlök hátra. - De jelen pillanatban nem tudok erre gondolni, csak és kizárólag magamra. Lehet, hogy önzőnek hangzik, de így van. Ha nem hozom helyre magamat és a lelkiállapotomat, az akár a többiek életébe is kerülhet. 

- Látod, mégsem csak magadra gondolsz. Hiszen most is a többieket tartod szem előtt - neveti el magát. 

Értetlenkedve álltam fel és lépdeltem ki a helységből. A többiek már vártak, a két kiképzővel karöltve. 

Tudtam, hogy ma elkezdődnek az éles bevetések, de meg sem próbáltam rájuk gondolni. Azt mondták, hogy kétlik, hogy túl nagy segítséget kell majd adjanak nekünk, de úgy igazságos, ha mindkét kiképző és Kim Heechul is velünk jön. Az első küldetésünk egy fertőzött nő elfogása. Mutattak róla képeket és a napirendjét is ismertették. Állítólag még nem nagyon érződnek rajta tünetek, de a vezetőség szerint nagyon furcsa dolgokat produkál. 

- Mit például? - teszi fel a teljesen jogosan a kérdést Baekhyun. 

- Másoknál is tanúsítottunk már fura jeleket, de egyiknél sem volt ilyen bizarr... - kezd magyarázni Taeyeon. - Mármint ez a nő éjszakánként az erdőbe lopakszik és nyersen fogyasztja az ott élő állatokat... Szőröstül bőröstül... - köhint párat. 

- Fujj - kivínkozott ki belőlem az undor. 

- Igen... Ráadásként elég kifinomult embernek ismerik a környékbeliek, így kétlem, hogy normális körülmények között erre vetemedne - folytatja Heechul. - Szóval be kéne hozni a laborba, hogy megvizsgálhassuk. 

Nem laca-pacáztunk sokáig, átvedlettünk és a szakaszvezető helyettes segítségével és az - elméletileg közeli - városba mentünk. Már jócskán sötét volt és a mögöttünk elnyúló, rémisztőnek ható erdő nem nyújtott túl sok biztonságérzetet. Olyan volt, mintha egy nagy szörny felénk akarna emelkedni egy gagyi horror filmben. 

Nem kellett túl sokat várni a nő megjelenésére, aki nem éppen átlagos sebességgel haladt befelé. Először kételkedtem benne, hogy utol tudjuk-e érni, de végül erre nem is volt szükség. Alig tettünk pár lépést befelé, hirtelen az egész erdő lángra kapott. A hő azonnal megcsapta az arcom, ami elsőként kellemesen hatott a hidegben, de minél tovább álltam egy helyben, annál inkább kezdett égetni. 

Forgolódni kezdtem, hátha megtalálom a tűz okát, nem foglalkozva a többiek párbeszédeivel, amikre amúgy figyelnem kellett volna. De egyáltalán nem stimmelt semmi, szóval el voltam foglalva az elméletezgetéssel. 

Egyszerűen lehetetlen, hogy az egész erdő ilyen nagy sebességgel ekkora lángra csapjon, holmi egy másodperc alatt. Emögött nem egy valami áll, hanem valakik. 

Heechul Taeyeont hívta, hogy küldjön segítséget. MinKi megragadta a kezem, hogy kiráncigáljon, de nem hagytam magam. Pont abban a pillanatban szúrtam ki az árnyakat a lángtenger mögött. Csak halványan ugyan, de látszott, hogy pár alak a hegy teteje felé siet. Gondolkodás nélkül téptem ki magam Ren szorításából és indultam meg utánuk. 

Ha jól sejtem, a hegy teteje felé van elhelyezve a szekta. Valamint, ha ezek az alakok gyújtották fel az erdőt, akkor nem tőlünk valóak és be akarnak hatolni. A maszkosok. 

Elég nehéz volt úgy rohanni, hogy ne égessem meg semmimet, vagy éppen csak a ruhámat érjék a lángok, ami, ugye tűzálló. 

Egyáltalán nem ismertem az erdőt, így inkább amellett az ötlet mellett maradtam, hogy egyenesen rohanok felfelé. Még így futás közben is hallottam a lépések hangjait előttem, de a tűztől távolodva egyre sötétebb volt és az előbbi fényhatás miatt szinte semmit sem láttam. 

Egészen addig futottam amég bele nem botlottam Heechulba, aki teleportálással igyekezett megtudni azt, amit én is akartam.

- Menj vissza a többiekhez! - förmed rám, mire határozottan megrázom a fejem és tovább rohanok. 

Tudnom kell. Tudnom kell, hogy mi miért történik, hogy kik ezek és mit akarnak, hogy mégis meddig fog még ez az egész zajlani és naphosszat sorolhatnám még.

A szakaszvezetőhelyettes beletörődött a bukásába és inkább velem tartott, mielőtt kinyírnak. Igazából nagy szükség volt rá, mert ha ő nem lett volna, akkor nem csak, hogy két lépés után eltaláltak volna, de az is lehetséges lett volna, hogy belehalok. Heechul viszont gond nélkül fejbelőtte az illetőt, akinek temérdek vér ömlött ki a fejéből és holtan terült el a földön. Az egész testem megborzongott és hánynom kellett. Szörnyű látvány volt, beleégett a retinámba. 

- Majd hozzászoksz - mondja. 

Ehhez? Lehetetlen. 

Az őszintét megvallva sosem loholtam még ennyit, mint most, de ez volt a legkevesebb azért, hogy választ kapjak. Lényegében annyit sikerült kiderítenem, hogy a szekta nem teljesen a hegy tetején, hanem kissé lejjebb, egy eléggé hegyvölgyes terülten helyezkedik el, hogy a külsősöknek nehéz legyen bejutni. Pont ez okozta a gondot álarcoséknak is, jóval lelassult a folyamatuk. Mire a szektához értek, addigra beértük őket. Heechul mondta, hogy értesítette Taeyeont és, hogy nincs para, de amikor az egyikük egy füstölgő valamit vágott az épület egyik falhoz, akkor nem tudtam elhinni ezt. 

Óriási fényjelenség és tűz kísérte a támadást, az egész épületet lángokba borítva. 

- A picsába! - szisszent fel a szakaszvezető helyettes. - JiHu! - ragadta meg a két vállamat, de annyira le voltam sokkolva, hogy ez zavart a legkevésbé. - Minden álarcosra, akit látsz, lőj rá! Nekem ne merj gondolkozni közben, mert agyoncsaplak! Most nincs idő ilyesmire! - rohan tova, én pedig totál kétségbeesek. 

Se Ren, se JeongHan, se Kim Heechul... Csak én. Mindenki tudja, hogy egyedül semmire nem vagyok képes, héé! 

Megmarkoltam a pisztolyom és elindultam az épületbe. Nem nagyon tehettem mást, habár erre nem képeztek ki. Fertőzötteket tanulunk ölni, nem pedig embereket. 

Meglepődtem, mikor rájöttem, hogy nem túl sok ember tartózkodik itt tőlünk, sőt, ha úgy nézzük, akkor a feletteseken kívül egy kadétot sem láttam. Viszont Suga kiképzőbe annak rendje-módján futottam bele. 

- Te mit keresel itt JiHu?! - lepődik meg, a hangja feszült. - A  többiek is itt vannak? 

- N-nem nincsenek - rázom meg a fejem. - Csak én, mert megint önfejű voltam. 

- Már mondtam, hogy szokj le erről. Ez nem egy előnyös tulajdonság errefelé - ezzel a lendülettel rántott be az egyik ajtón és amögül lőtt le egy álarcost. - A kurva életbe... - dobbant egyet. 

Mi történik, amiért ennyire ki vannak akadva? Máskor is volt ilyen támadás és akkor sokkal többen voltunk itt. 

Mi ennyire kiakasztó?

Az épület ebben a pillanatban berobbant és csak annak köszönheti, hogy nem égett fel, hogy ez a rész teljesen tűzálló. A fejem fölé kaptam a kezem és csak akkor vettem le, mikor úgy gondoltam, hogy mostmár meg tudok állni anélkül, hogy bepánikoljak. 

A falakat minden oldalról újabb és újabb robbanások bántották, de az ellenállt azoknak. Suga kiképző után indultam, mielőtt megint egyedül maradok. Következtetésem alapján a tetőre indult, hiszen egy lépcsősoron indult meg és egyre csak felfelé haladtunk. Errefelé még nem jártam, de nem lepődtem meg, hogy mindent fémszerű anyag borított. Felérve megcsapott a levegő, de nem az a friss fajta, amit az erdőben éreztem. Fent két álarcos alak tartózkodott, mindegyik ránk akart lőni. A kiképző egyiküket azonnal mellkason lőtte, így az belehalt a sérüléseibe. Egyszer csak elterült a talajon és többé nem mozdult. Vér kezdte körbeölelni megdermedt testét, vörösre festve a végtagjait. Ijesztő volt. 

A másik csak ránkszegezte a pisztolyt, de nem lőtt. Egymással szemben, Suga és ő, a fegyvereket az ellenségük felé tartva álltak és vártak. Szerintem ők sem tudták, hogy mire, de nem volt jobb ötletük. 

- Ha elvihetem a lányt, akkor elmegyünk innen - közli a feketébe burkolózott. 

Összerándultam kijelentésén, majd Suga felé néztem, akinek agytekervényei erősen forogtak, de nem mozdult. 

- Miért őt? - kérdezi végül. 

- Az számodra nem lényeges - jön a válasz. 

A testem magától mozdult. Talán azért, mert felismertem a hangját, vagy csak azért, mert a végső kétségbeesésemben már ez sem számított, de lerántottam róla az álarcát és csalódottan kiáltottam világgá a nevét. 

- Haneul! 

Elkerekedett szemekkel nézett rám, majd ugyanezzel a lendülettel félrepillantott. 

- Mi ez az egész? - ragadtam meg a karját. - Haneul! 

A kiképző értetlenül pislogott ránk, tekintetében meglepettséggel, értetlenséggel és kétségbeeséssel. 

- JiHu... - ejti ki a nevem lassan, hosszú idő után először. Eddig is éreztem, hogy felismer és emlékszik rám, de mostmár biztos vagyok benne. 

Ebben a pillanatban robban a felvezető lépcső ajtaja és a többiek láncszerűen jönnek fel. Meglepetten néznek rám, majd Haneulre. JeongHan és Ren arcán végigsuhan a döbbenet és az értetlenség. Kérdőn néznek rám, de csak beharapom az alsó ajkam és mégerősebben szorítom a bátyám karját. 

- Velem kell jönnöd, JiHu - mondja, mire hátrálok egy lépést. 

- Mi-miért kéne? Én nem...

- JiHu! - rivall rám, majd karon ragad. 

Ebben a másodpercben Baekhyun szintén ezt teszi és élesen néz a bátyám szemébe. Nem tudja, hogy kicsoda, de úgy látom, nem is ez érdekli első sorban. 

- Jó, akkor te is jössz - közli Haneul a világ egyszerűségével, majd velünk együtt kámforrá válik. 

Hirtelen minden eddigi elméletem összedőlt a fejemben és nem tudtam hovárakni az eseményszálakat. Haneul teleportált. 

Hogyan tehette ezt, ha ez csak a mi szektánknál adott, akik minden hasonló képességű embert begyűjtenek a világról? Hogy? 

Baekhyun óvóan fogta meg a csuklóm, mielőtt kettéválasztanának minket. Haneul egy hosszú folyosón sétált végig, még meg nem állt, egy fura, vasajtó előtt, ahová engem és a velem ragadtat is bekísérte. Mindegyikünket egy börtönszerű cellába zárt, több lakattal, hogy még véletlenül se szökjünk ki. 

- Hülye vagy?! Mit csinálsz? - rángatom a rácsokat.

- Sajnálom... Meg kell értened, hogy jobb lesz így - lépdel kifelé. 

- Haneul! Haneul! Mi ez az egész?! - minden erőmmel megpróbálom kitépni az ajtót, de csak a rálakott lakat és lánc keserves sírását hallom. 

- Ki ő? - kérdezi Baek. 

- A bátyám! A bátyám, akinek nem szabadna emlékeznie rám, a bátyám, akinek nem szabadna teleportálnia és végképp nem bezárnia egy tömlöcbe! - akadok ki. 

Baekhyun idegesen ült le a sarokba és gondolkodóba esett. Követtem példáját, mert akár tetszett, akár nem, most nem voltak itt a feletteseink, hogy megoldják helyettünk a helyzetet, vagy bármiféle információval szolgáljanak. 

Tekintve, hogy Haneul emlékszik rám, szinte biztos, hogy ez a szekta - vagy tudja a franc, hogy mi - nagyobb hatalommal bír, mint mi. Tudomásom szerint Lee HongBin csak arra képes, hogy megmondja: történt-e emlékmódosítás, de visszahozni nem tudja azokat. 

Ha a bátyám, valóban idetartozik, akkor tudnia kell, hogy mik azok a cetlik, amiket rendszerint kapok és miért én kapom azokat. 

Órák teltek el. Fogalmam sem volt, hogy mennyi az idő, a gondolataimban csupán egyetlen egy kérdés forgott le újra és újra, valamint ezer lehetséges válasz.

Mi történik? 

Az ajtó lassan nyílt nehéz súlya miatt, majd pár fehérbe öltözött, orvosnak tűnő szerzet és Haneul lépett be rajta. Baekhyun celláját kinyitották és kirángatták belőle. 

- Hé, ez fáj! - mordul rájuk, majd megpróbálja kirántani a karját az övékéből, de a kísérlete sikertelennek bizonyul. 

Csúnya módon hurcolják el. A rácshoz kapok és élesen a bátyámra nézek. 

- Szólj nekik, hogy engedjék el! - sipítom. - Mit csinálnak vele?! 

- Sajnos ezt nem tehetem. Majd meglátod... - harapja be az alsó ajkát és hátatfordít nekem. 

- Haneul, mi folyik itt? - a hangom egyre halkabb és halkabbá válik, kezdem elveszíteni a tartásom. 

- Elég sok minden... - szusszan. - Elég sok minden... 

- Mi történt anyuékkal? - Annyi mindent kellett kérdeznem, hogy zsongott a fejem. Mindent tudni akartam, amit ő tud, úgy gondoltam, jogom van hozzá, hamár belekeveredtem. 

Nem válaszolt, csupán kívül lépett és rámzárta az ajtót.

Lassan elengedem a fémburkolatot, majd a földre csuklom. A fejembe, mintha ezer villám csapna, jön a fájdalom. Leheveredem a hideg talajon és megpróbálok pihenni, hogy épp ésszel tudjak gondolkozni. Pilláim egyre nehezebbek, tudom, hogy el fogok ájulni. 

Baekhyun, remélem semmi bajod sincsen.