10. Ugrás

[[Lassan haladunk, mint a lajhár, de nem tudok ellene mit tenni. Nem akarom elrontani és összekutyulni a történetszálakat, így egy részen inkább két hetet ülök. Ez továbbra is így lesz. Lassan, de biztosan - valamikor a távoli jövőben - a végére érünk. A mai részben talányok ezrei és egy újabb különös cselekmény próbál kibontakozni. Jó olvasást, minden apró véleménynek örülök! T^T]]

----------

Miután kitudódott, hogy Heechul különleges egysége lettünk az egész szekta felrobbant a pletykáktól. Mindenki mondott mindent, csak az igazat nem. Valószínűleg erről jobb, ha nem it tudnak, valószínűleg egyáltalán nem arról van szó, amit a szakaszvezető bemagyarázott nekik. Főleg, hogy tudom, hogy a fele amúgy is hazugság. Letudta annyival, hogy mi elvállaltuk egy fertőzött eltávolítását mindenféle komolyabb előkészület nélkül, így kiérdemeltük ezt. 

Jooheon majd belefulladt a csodálkozásba, a szó szoros értelmében. Amikor MinHyuk elmondta neki - vázlatokban - a történteket, majdnem letüdőzte a meleg teáját. 

Az első pár nap nagyon fura volt, elvégre meg kellett szoknunk, hogy többé nem csak Suga kiképző foglalatoskodik velünk, hanem egy Amber nevű nő is, akit esküszöm, hogy férfinak néztem, amikor megláttam. Abban a pillanatban rájöttem, hogy mit éreztek a diáktársaim, mikor körülöttem lófráltak. 

Lényegében nem sokat változott a helyzet, ugyanúgy kiképzésekre járunk, csak sokkal pontosabbakra. Melegen ajánlom, hogy a szektáról is többet tudjunk meg. 

- Gondolom már elmagyarázták nektek, hogy a képességeknek milyen határai vannak és, hogy hogyan lehet őket hosszabbítani... - tért a lényegre Amber kiképző, mi pedig egyszerre ráztuk meg a fejünket. 

Amber Sugára néz, aki megvonja a vállát, jelezve, hogy nem az ő feladata az ilyesmi. 

- Azt tudjuk, hogy lehet ilyet, de fogalmunk sincsen róla, hogy hogyan - avatkozik közbe JeongHan. 

- Igazából ezt nem is lehet rendesen behatárolni - mondja az újdonsült kiképzőnk. - Az időutazóknál például szinte lehetetlen, hogy azt az öt alkalmat megnöveljék, mivel azért nem mindegy, hogyan hogyan játszunk az idősíkokkal.

- Idősíkok? - szakítom félbe. 

- Nem vagyunk benne biztosak, de nagy valószínűséggel léteznek ilyenek és akárhányszor ugrik valaki, létrehoz egy újabbat, vagy éppen visszalép egy előzőbe - vázolja fel a táblára. 

Az ahol vagyunk, elméletileg a szekta legbelső épületének egyik mellékága. A fő épület rejtett zugaihoz, mint például a könyvtár még mindig nem volt szerencsénk, pedig az lenne az igazán izgalmas. 

- Ellentétben az időugrókkal, minden más képességnél több, mint ötven százalékban ki tudtuk mutatni a többszöri használat lehetősségét - járkál fel, s alá, miközben szúrósan néz Sugára, aki úgy csinál, mintha egy lenne közülünk. - Erre Kim Heechul szakaszvezető a legjobb példa. A nap bármelyik szakában, bármennyiszer képes teleportálni. Viszont nem szabad elhinnetek, hogy ez ilyen egyszerűen megy. Az imént is említettem, hogy ehhez nagy akaraterő vagy rosszabb esetben stresszhelyzet kell. Heechul sem véletlen tudja így használni az erejét... - pillant félre. 

"Heechul sem véletlen tudja így használni az erejét."

Szóval a cinikus szakaszvezető helyettesünknek sem volt könnyű múltja.  

- Szóval lehet próbálkozni vészes helyzetekben - vigyorodik el. 

- Mi?! Nincs időm erőlködni, mikor valamelyikünket ki akarják nyírni - kezd sipítani Ren. 

- Kim Heechulnak sem volt. Majd tanulsz belőle - ránt vállat, mintha ez ilyen egyszerű lenne, pedig maga is tudja, hogy nem az. 

Enyhe sokként ért minket ez a kijelentés. Eddig is láttunk durva dolgokat, de mindegyikük nagyon jól tudja, hogy senkit sem akar elveszíteni a kis ötfős csapatunkból, nem ezen keresztül szeretnénk megtanulni a dolgokat. 

- Oh és még valami - néz ránk. - Ideje lenne eldöntenetek, hogy mikor akartok hazamenni - a végét szinte alég hallottuk, mivel Amber megelégelte, hogy Suga csak henyél így holmi egyszerűséggel felrúgta a székét, kiképzőtársa pedig ezzel a lendülettel fel is borult. - Akár ma is mehettek... - teszi hozzá végszóként. 

- Jó, akkor menjünk ma - mondom. - Csak essünk túl rajta - állok fel. 

Amber semmitmondóan tovább állt és meg sem próbálta végighallgatni Suga szitokrengetegét. A telefonbeszélgetéséből egyszerű volt leszűrni, hogy Heechullal beszél, tekintve, hogy hasonló stílusba váltott át, mint ami az övé. 

Sejtésem beigazolódott, amikor a szakaszvezető helyettes megjelent az ajtóban és unottan végignézett rajtunk. 

- Haladjunk - sóhajtott. - A trió és Minhyuk Londonból, Baekhyun pedig New Yorkból, igaz? - mutogatott. 

- New Yorkból jöttél? - pislogok rá meglepetten. 

- Hát... Ami azt illeti, igen... - neveti el magát. 

Heechul nem váratta túl sokat magát, holmi egyszerűséggel kipakolt minket oda, ahonnan anno összeszedett. 

Hirtelen az óriási betonépület előtt találtam magam. Ennyi idő elteltével is tudtam, hogy melyik az az ablak, ahol a szobám volt. Mára egyáltalán nem hasonlított magára, egy óriási függöny takarta el a belső üveglapját. 

A torkom összeszorult és sírni akartam, de nem ment. Olyan volt, mintha fojtogatnának. 

Először nem akartam bemenni, de végül rávettem magam és elindultam a hetvenharmadik lakás felé. Akárcsak a régi szép időkben, előástam a kulcsot a mellettünk lévő virágoscserépből és benyitottam a házba. Ahogy számítottam rá, nem volt otthon senki. Legalábbis ezt hittem. 

Amint beljebb lépdeltem, rájöttem, hogy nem lakik itt senki. Minden helység üres volt, csak néhány bútor maradt a helyén, azokat is kiürítették. 

Kétségbeesetten nyitogattam a szobák ajtaját, azt mondogatva, hogy ez biztos csak valami rossz vicc. Anyunak és apunak ez a lakás volt az élete. Imádják a panelházakat és sosem váltak volna meg tőle, hiszen már azelőtt itt éltek, mielőtt összeházasodtak volna. Mindig azt mondogatták, hogy itt akarnak megöregedni. 

Mi változott? Miként módosították az emlékeiket, hogy arra a döntésre jutottak: el kell költözniük? 

Egy darabig toporogtam még bent, majd lebattyogtam a gondnokhoz, hogy megkérdezzem, tud-e valamit. Hajdanán elég gyakran járkáltam le hozzá, főleg akkor, amikor kizártak a lakásból. Jól ismert, ahogyan én is őt, de ma ez már nincs így. 

Ma szinte semmi sincsen úgy, mint volt. 

Darabosan kopogtatni kezdtem az ajtaján, mire a szokásos arckifejezésével nyitott ajtót. Már megint hetek óta nem borotválkozott, így pofás szakálla nőtt, aminek a vége már egészen ősz. Gyanúsan végig mért, de nem vigyorodott el, pedig mindig ezt tette. 

- Miben segíthetek? - kérdezi komótosan. 

- Öm... A hetvenhármas lakásban élő házaspárhoz jöttem, még azt is megmondták, hogy hol a kulcs, de ők már nem laknak itt. Megtudhatnám, hogy hová mentek? - tördelem az ujjam. 

- A Koibuchi párra gondol? - pislog. 

- I-igen, miért? - dadogok. 

Rosszat sejtek. 

- Isten nyugasztalja őket! - vet keresztet. - Nem tudom kitől kapta meg a címet, de Koibuchi úr és a felesége egy hónappal ezelőtt, ismeretlen körülmények között meghaltak... Ha esetleg hozzátartozójuk, akkor őszinte részvétem! - vereget vállon. 

Az... Az nem lehet! 

- E-ez biztos? 

- Sajnálattal kel közölnöm, de igen... - sóhajt. 

- É-értem, köszönöm - léptem két lépést hátrébb, majd kirohantam az épületből. 

Meg kell találnom Rent. 

Nem tudom, hogy hová rohantam, vagy miért, de ha egy helyben álldogáltam volna, akkor belefulladtam volna abba a fojtogató érzésbe, amit abban a pillanatban éreztem. 

Hirtelen elvesztettem mindent. Az a múlt, amibe egészen eddig kapaszkodtam, hirtelen kámforrá vált és megszűnt létezni. A tudat, hogy nem lehettem ott a szüleim temetésén, teljesen felemésztette a gondolataimat és nem hagyott nyugodni. Mi van, ha az én hibám a haláluk? Mi van, ha az Anonymus ölte meg őket, csak azért, mert én beálltam katonásdit játszani?! De hiszen Ren életéért tettem, akkor mégis miért fáj annyira?! 

Egészen apu étterméig futottam, ahol sikeresen orra is buktam. Szinte már semmit sem láttam, annyira elárasztották a könnyeim az arcom. Folytonos szipogásom miatt a levegővételem nehézzé vált és alég tudtam rávenni magam, hogy újra két lábra emelkedjek. 

Ez nem lehet... 

A lehető legerőszakosabban dörzsöltem meg szemem és pislogtam az étterem hírtáblájára, amin egy fekete gyászüzenet állt. 

Szóval tényleg igaz. 

Az a kis remény is kihunyt bennem, ami eddig ott pislákolt a lelkem legmélyén. 

Csalódottan, teljesen kiürült fejjel álltam tovább. Nem voltam képes gondolkozni. Sírni akartam, de az előző kitörésem után nem ment; és tombolni, de a sok futás után képtelen voltam. Ezért csak sétáltam a régen unottnak hitt városban. 

A bűntudat szépen és lassan kezdett felmarcangolni. Egész testemben remegtem, pedig nem fáztam. Meleg télikabát, farmer és bundás csizmát viseltem, ezek mellett lehetetlenség lett volna ennyire fagyoskodni. 

Dühös voltam. Dühös voltam magamra, mert nem tudtam, hogy mi történt vagy miért történt. Dühös voltam, mert eszembe sem jutottak a bátyám érzései, egészen addig, amég meg nem láttam őt a városban. 

Sosem volt felhőtlen viszonyunk, hiszen egymásra csaptuk az ajtókat, hülyeségeket vágtunk a másik fejéhez és mindenféle módon szabotáltuk egymás tervét. Viszont ez nem volt gond, hiszen, ha baj volt, akkor volt kire támaszkodnunk, elvégre mégis csak testvérek vagyunk. Pontosan ezért volt undok dolog csak magamra gondolni és megfeledkeznem Hanulről. 

Némán bámultam, ahogyan a kocsijába pakolja a bevásárlókocsiból a termékeket, amiket megvett. Úgy látom azóta sikerült megszereznie a jogsiját és az autót is, amire vágyott. Pont olyan élénkpiros, mint szerette volna. 

Nem tudtam nem elmosolyodni. Bár nem tüntette el az űrt, ami akkor bennem lakozott, de mindenképpen boldoggá tett, hogy legalább ő még él és szép élete van. 

Talpig feketében volt, gyászolt. Én is gyászoltam volna, de amikor belegondoltam ebbe, rájöttem, hogy a szektánál egyáltalán nem lenne ugyan olyan és amúgy sem tudnék erre figyelni. 

Már majdnem sarkon fordultam, hogy hátrahagyjam őt, amikor tekintetét az enyémbe mélyesztette. Az egészben az volt a legfurcsább és egyben a legrémisztőbb is, hogy ezt nem úgy tette, mintha egy idegenre vetne egy pillantást, hanem úgy, mintha pontosan tudná, hogy ki vagyok és bármelyik pillanatban elkiálthatná magát, hogy hol a francban voltam és miért nem voltam képes hazahúzni a seggem, mikor a szüleink elhagyták ezt a világot. Olyan volt, mintha minden bűnömet hozzámvágta volna azzal az egy szempillantással. 

Egészen megijesztett. Ösztönösen léptem hátra pár lépést és megiramodtam, de mintha a szemem sarkából láttam volna, hogy megindul utánam. Valószínűleg csak beképzeltem magamnak. 

Két bőgőroham közben megálltam egy kávézónál és beültem, hogy felmelegedjek. Csak ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség, akinek már az életére sincsen szüksége és bámultam ki az ablakon. 

Azon gondolkoztam, hogy mi lett volna, ha mindenkivel - akiket megismertem a szektánál - normális körülmények között találkozok. Sajnos be kellett látnom, hogy még Kim Heechultól is nehéz lenne megválnom, pedig ő minden, csak nem a szívem csücske. Akármennyire is tagadtam volna, az ötösfogatunk a második családom, ami egy kisebb melegséggel töltött el és néha-néha vigaszt nyújtott. Lehet minden mehetett volna a világ legnagyobb rendjén. Lehet. 

- JiHu? Nagyon sápadt vagy! Jól érzed magad?! - néz rám aggódó szemmel Ren, mire összerezdülök. 

- Ti meg mikor kerültetek ide? - pislogok a testvérekre. 

- Az imént láttuk, hogy bent ülsz... De várjunk! Vörösek a szemeid! Te sírtál? - kezdi JeongHan is. 

Egy pillanatig néma csöndben meredtem magam elé, majd ismét eleredtek a könnyeim. Ez tipikusan az az állapot, amikor valaki megkérdezi, hogy mi a baj és te nem tudod elmondani anélkül, hogy ne bőgnéd el magad, pedig tudod, hogy nem szabadna. 

Eltelt egy kis idő, mire csillapodott a lelkiállapotom és meg tudtam szólalni. Ren végig simogatta a hátamat és azt mondogatta, hogy nem tudja, mi történt, de minden rendben lesz. 

- Bementem a régi lakásomba - kezdtem. - Teljesen üres volt, senki nem lakik ott. Lementem a gondnokhoz, hogy meg kérdezzem, hová tűntek a szüleim, erre annyit tudott mondani, hogy már nincsenek az élők között - haraptam el a mondat végét, nehogy megint eltörjön a mécses. 

- T-tessék? - pislog JeongHan meglepetten. 

- Elméletileg ismeretlen körülmények között haltak meg. Ő sem tudott többet mondani - tördelem ismét az ujjam. 

Elegem van. Miért kellett meghalniuk?! 

- Részvétem - mondják szinte teljesen egyszerre. 

Bólintok, nem tudok vele mit csinálni. 

Pár óra múlva már ismét Kim Heechul mellett álldogáltunk a szektánál, aki magyarázott nekünk pár dolgot, de semmit nem voltam képes felfogni belőle. Teljesen lekötöttem magam a gondolataimmal, amik egyre csak azt sugallták, hogy minden összefügg. A puzzle legtöbb darabja viszont hiányzott, így fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet a teljes képen. 

"Ennek nem itt van vége."

Valóban folynak még a dolgok. Tekintve, hogy csak a két szekta - ha a maszkosok egy szektát alkotnak egyáltalán, elvégre ki tudja - tud a dolgokról, biztos, hogy ők állnak a esetek mögött. Viszont az itteni felettesek semmit sem tudtak a cetlikről és nem hinném, hogy hazudtak. Ebből az következtethető, hogy nem mi, hanem az ellenfelünk szervezkedik a hátunk mögött. Viszont az a kérdés még mindig fent maradt, hogy miért én, vagy, ha a legelejétől nézzük, akkor miért JeongHan? 

"Éld újra, javitsd ki!"

Ezzel végképp nem tudok mit kezdeni, egyszerűen fogalmam sincsen, hogy miről lehet szó. Annyiban viszont biztos vagyok, hogy köze van az időugráshoz, azon belül pedig a múlthoz. Hol rontottam el? Egyáltalán ki tud a hibámról és honnan? Ki van az ellenségnél, aki ismer? 

Ezen egy pillanatra fent akadtam és összerezzentem. A többiek kérdőn néztek rám, Minhyuk meg is kérdezte, hogy jól vagyok-e. Nem mondhatni, de ráfogtam arra, hogy fáradt vagyok. Nem hinném, hogy jobb lesz attól, hogy percenként megkérdezik, hogy minden rendben-e. 

Lehetetlen, hogy ellenem legyen valaki, aki jól ismer. Elvégre ahhoz, hogy tudja a hibáimat, amit a múltban vétettem, elég régóta ismerni kell, sőt mi több, jóban is kell lennie velem. 

Egyetlen egy személy jutott erről eszembe: Mary. De ő teljességgel lehetetlen, túl buta ahhoz, hogy egy ilyen nagyszabású dologba belekeveredjen. Vagy pont ezért lenne? Átverték valamivel és rossz oldalra került volna? Egyáltalán mi vagyunk a jók, vagy ez csak a látszat? 

Álljunk tovább, ezzel nem jutunk semmire. 

"A te hibád volt." 

Utal az előbbire, ezt kéne kijavítanom. 

Csodás, visszakerültünk az előző kérdésekhez, pedig el sem értem odáig, hogy hozzáfűzzem anyáék halálát. Meg mernék rá esküdni, hogy köze van a dolgokhoz, csak tudnám hogyan.