[[Több, mint két hete nem volt friss, egyáltalán nem volt időm foglalkozni ezzel a ficivel, amit sajnálok, mert szétvet az ihlet. Lényegében nemrég fogtam a nyolcadik részhez, szóval nem sok van előre megírva, hétvégén igyekszem behozni a lemaradást. Fogalmam sincsen mikor jön a következő, de nagyon fogok igyekezni TwT]]
--------
A kiképzések első napjai azzal teltek, hogy megtanították nekünk szabályosan felvenni az egyenruhát, normálisan használni a fegyvereket és a helyes viselkedési normákat a szektán belül. Ezt követte az a nap, amikor hivatalosan is el kellett kezdenünk órákra és normális kiképzésekre járni.
Az elméleti tárgyak reggel hétkor kezdődtek, az osztályunk vezetőjével Lee HongBin laborvezetővel, akihez a napokban már hozzászoktunk, hiszen ő volt az, aki a felszerelés használatát is megtanította.
- Ma - kezdi az óráját. - megtanítom nektek a szekta felépítését. Ez nagyon fontos, mindig ezzel kell kezdenem, ha újoncok jönnek. Szóval ez itt az Anonymus Szekta - firkálja fel az említett nevet a táblára. Ennek szerves részei a Kutató Központ, a Bizonyíték Eltüntető Szervezet, a Nagy Könyvtár és a Börtön - irkálja kis nyilacskákkal az első felirat alá az említett dolgokat.
Ren mellettem fészkelődik, másodpercenként piszkál valamivel.
- A Kutató Központ felelős a különböző fajta vizsgálatok futtatásáért, a gyógyszerfejlesztésért és minden hasonlóért. Általában ide olyan emberek kerülnek, akik a kiképzésben nem tudnak aktívan részt venni, viszont a tanulmányaik megfelelőek - magyaráz.
MinHyuk elfekszik előttem, Baekhyun pedig kérdőn pillant rá.
- A Bizonyíték Eltüntető Szervezet végzi a dolgok piszkos oldalát. Ők azok, akik begyűjtik a fertőzötteket, akik ugye azok a személyek, akiken a képességük rossz módon csapódott ki. A begyűjtés alatt a legtöbbször gyilkosságot értünk, ám vannak olyan esetek, amikor elfognak egy-egy példányt és behoznak a laborba vizsgálatra - karcolja fel a két eshetőséget a táblára.
JeongHan a hátam mögött unottan kezdi piszkálni a székem támláját.
"Példány."
Mintha valami ismeretlen fajról beszélne...
- A Nagy Könyvtárba csak a felettesek által megbízott emberek járhatnak, mivel olyan információk is megtalálhatóak ott, amit nem bocsájtottak közszemlére - néz végig komolyan az osztályon. - A Börtön pedig mindenki számára érthető lehet. Különböző foglyokat szállásolunk el itt, mint például olyan embereket, akik megpróbálták elárulni a szektát vagy olyan bűnözőket, akiken képességek jöttek ki. Őket olyan cellákban tartjuk fogva, amik lehetetlenné teszik a képességeik használatát - vázolja fel ezt is.
Az óra nagy része azzal telt, hogy ezekről magyarázott, a másik pedig azzal, hogy elmondta mi lesz délután. Persze csak vonalakban, hogy azért se értsük.
Kezdek belefáradni ebbe az egészbe.
Délután csordaként vonultunk át a számunkra kijelölt helyre. Kínos volt, mivel az egyenruhát át kellett venni, de a lányöltözőben senkit sem ismertem.
Egyedül éreztem magam.
Mondjuk akkor sem lett sokkal jobb, mikor visszataláltam a fiúkhoz, hiszen ők hasonlóan el voltak kenődve. Fárasztóak a napjaink és ez rendesen meg is látszik rajtunk. Nem mintha bármi megerőltetőt csinálnánk, inkább lelkileg ráz meg minket a dolog. Egy légtérben kell élnünk, holott alég ismerjük egymást, ennek tetejében a nap többi órájában is össze vagyunk zárva. Kommunikálnunk kell és meg kell értenünk a másikat, teljesen mindegy mi történik, ez pedig nehéz.
- Üdv mindenkinek - lép be, egy tök fiatal srác. Szőkére festett haját félresepri szemeiből. Karba tett karokkal áll meg előttünk és felméri a terepet. Unott arckifejezése van, nem nagyon foglalkoztatja az, amit csinál. - Suga vagyok, a kiképzőtök. Az igazi nevemet senkinek sem kell tudnia, egyáltalán nem lényeges - szemlél továbbra is minket. - Ma felmérem a képességeiteket - rúgott bele finoman a mellette lévő kartondobozba.
Valami istenverte kiképző helyen lehettünk, mivel jobbra oldalt egy hatalmas, zöld növényzettel borított fémkerítés található, balra pedig egy ismeretlen épület.
Suga, akinek a rangja ismeretlen, egyelőre legyen annyi elég, hogy kiképző, elvezetett minket a kerítés bejárata elé, majd ismertette a továbbiakat.
- Ahhoz, hogy megtudhassam, mire vagytok képesek, egy játékot találtam ki - üt a kerítésre tenyérrel. - Egyszerre két csapat játszik ezekkel - rúgja meg ismét a kartondobozt, amit magával hozott ide is. - Ebben fegyverek vannak, a legtöbbször néhány pisztoly. Ne aggódjatok, nem igaziak, olcsó hamisítványok. Szivacsgolyókat lőnek, így nyugodt szívvel használhatjátok egymás ellen. Először a huszonegyedik és a huszonkettedik csapat fog egymás ellen "küzdeni". A huszonegyesek az hátsó ajtón, a huszonkettesek az elsőn mennek be. Az a csapat nyer, aki hamarabb lövi le az ellenfél minden játékosát. Ha lelőttek ki kell jönnöd, csalni nem ér - int a két ajtó felé. - Bent kamerák vannak, mindent látni fogok ezen - vette elő a telefonját, olyat, ami egy ideje már nekünk is van.
Vonakodva néztünk egymásra és csak pár perc álldogálás után vettük rá magunkat, hogy elvegyünk egy "fegyvert" és elinduljunk az ajtók felé.
Benyitva egy hatalmas erdős-bozótos teret találtunk, hatalmas sziklákkal és fatáblákkal. Ez direkt ilyen alkalmakra van kitalálva.
Elég nehezen sikerült elhelyezkednünk, egy darabig még azt sem tudtam hogyan fogjam a pisztolyom, ami egy csöppet nagyobb volt, mint amit a filmekben szoktam látni. Ha Suga nem mondja, hogy nem igazi, akkor rá sem jöttem volna.
Az egyik szikla mögé rejtőztem és próbáltam kifűrkészni a többiek érzelmeit. Mind össze voltak zavarodva, ide-oda pillantgattak, várva a másik csapatra. Fogalmunk sem volt róla hogyan kezdjünk neki, pedig a játékszabályok piszok egyszerűek.
Felindulás szerint rohanni kezdtem előre, amivel sikerült annyi önbizalmat adnom Minhyuknak, hogy ő is meginduljon. Hamar találtam egy fát, ami mögé ismét elbújhattam. Hallottam a másik csapat közeledő lépéseit, így inkább lebuktam és úgy figyeltem, ellentétben MinHyukkal, aki egy sziklának csapódott és amögül kukucskált.
Közel vannak.
Rohannak.
Felelőtlenek.
Szinte önként sétálnak bele a csapdánkba.
Amint megfelelő távolságba értek, megigazítottam a táram és lelőttem az egyiküket. Ezzel egyhuzamban MinHyuknak is sikerült eltalálni valakit, így az "ellenség" táborát öt főről háromra csökkentettük. Valószínűleg nem hallották, hogy jövünk, ami lényegében rendben is van, hiszen megpróbáltunk csendben eljutni egyik pontról a másikra.
Nem tudtam, hogy tovább rohanjak-e előre, vagy maradjak a helyemen és várjak. Minhyukra néztem, aki engem figyelt.
Egyikünk sem tudja mit kezdjen magával.
Hamarosan a többiek is utol értek minket.
- Nem ácsoroghatunk egy helyben - suttog Ren. - Ez az izé hatalmas, bárhonnan jöhetnek.
- Sh! Zörgést hallok - biccent oldalra JeongHan, mi meg szinte egyszerre lapolunk le.
Valóban közeledtek felénk, Minhyukot el is találtak, aki így kiesett.
Ösztönösen rohantam előrébb, mintha ez azt jelentette volna, hogy nem eshetek ki. Bebuktam egy fából készült, nagyjából egy méteres fal mögé és a fegyveremet a mellkasomhoz szorítottam.
Bár ez nem igazi élet-halál harc, mégis úgy dobog a szívem, mintha ki akarna ugrani a helyéről.
Ideges vagyok és félek.
Ez ijesztő.
Jobbról lépéseket hallok.
Visszafojtott lélegzetvétellel várom, hogy valaki megjelenjen körülöttem. Mennyivel könnyebb volt, amég valaki a közelemben volt, de elvesztettem a többieket a látókörömből.
Nem szabadna ilyen feszültnek lennem, ha később élesben meg kell öljünk egy fertőzöttet, akkor nem hezitálhatok.
Megölni valakit.
Most könnyű, hiszen ezek a fegyverek nem igaziak, de mi lesz akkor, ha valódi pisztolyt kell használnom?
A szemem sarkából megpillantottam egy közeledő alakot így automatikusan felérántottam a pisztolyom és lőttem egyet felé, de nem találtam el. Mikor ő célzott meg engem, csak éppen sikerült elugranom a szivacsgolyó elöl. Megiramodtam előre és szorosan egy fa mögé vetődtem.
Hevesen szedtem a levegőt, úgy pásztáztam a szememmel a teret.
Fogalmam sincsen, hogy mi van a többiekkel, így nem eshetek ki, mert mi van, ha én vagyok az utolsó a csapatból? Bár ezt erősen kétlem, de ki tudja.
Egy puffanást hallok magam mellől, ezért oldalra kapom a fejem. Az iménti srác néz rám nagy szemekkel. A fegyverét rám szegezte, de végül nem sütötte el, mivel valaki lelőtte hátulról. Ren áll mögötte, majdnem ugyanolyan testhelyzetben. A fiú nem szól semmit, csak megindul a kijárat felé.
Kiesett.
- Kössz - pillantok Minkire, aki csak megrántja a vállát. - A többiek?
- Minhyukon kívül azóta kiesett JeongHan - néz körül.
- Ah - bólintok.
Valahogy számítottam rá. Han mesélte, hogy nem egy sportos alkat, így nem is csodálkozom.
- Khmm, khmm - hallok egy rekettes hangot. Ezek szerint van felszerelve néhány hangszóró is idebent. - Kijöhettek, a huszonkettes csapat nyert - mondja be Suga kiképző, mire Ren rámvigyorog. Szemet forgatva megyek ki a helységből, átadom a műfegyvert egy random embernek és szusszanok egyet. Még két ilyen vackot végig kellett várnunk, mivel a huszonötös csapatnak is meg kellett mutatnia a tudását, a kört előlrről kezdve. Hál'istennek nekünk nem kellett kétszer menni, csak a huszonegyeseknek.
Ezután egy teljesen ismeretlen helyre vittek minket, be az épületek alá. Kész földalatti rendszere van a szektának, gyakorlópályákkal meg mindennel. Itt kevesebb fémborítású rész van, sokkal természetesebbnek hat az egész.
Ugyanúgy Suga kiképző foglalkozott velünk, bár észre lehetett venni, hogy ő is kezd fáradni.
- A következő feladatom elmagyarázni a képességetek mivoltját és kezelését. Hosszú leszek, szóval vágjunk is bele - kezd magyarázni és elmondja ugyan azt, amit a szakaszvezetőtől már hallottunk egy párszor. - Gondolom mind arra vagytok a legkíváncsibbak, hogy hogyan szűntethetitek meg a korlátjaitokat a használatban. Igazság szerint ez bonyolult és nem is mindenkinél lehetséges. Hatalmas koncentráció és jókora felesleges energia kell hozzá. Aki kíváncsi ezeknek a miértjére az valamelyik laborvezetőt kérdezze - támaszkodik unottan az egyik álványhoz, ami fogalmam sincs, hogy miért van ott ahol. Mondjuk nem ez az egyetlen darab ebben a teremben. - Ha jól tudom a ti felügyelőtök amúgy is Lee HongBin laborvezető, nem igaz? Hozzá fordulhattok - legyint. - Mára nem terveztem többet ennél, az igazi kiképzés holnap kezdődik, mivel el kell kezdenünk fikszálni az előző hetekben tanultakat, akár az egyenruhát, akár a fegyvereiteket nézzük. Valamint ki kell osztanom még néhány dolgot. A teleportálást rábízhatom a csapatok térirányítóira, vagy hívjak szakértőket?
A legtöbb csapat felszólalt, hogy nyugodt szívvel bízza ránk, így hamar visszaértünk a szállásra. Szinte azonnal a konyhába indultam, hogy keressek valamit. Legközelebb hétvégén töltik újra a készleteinket és nekünk már így is alág van kajánk.
- Hah - csuktam be a hűtőt. A menza kaja már unalmas, hiszen háromnaponta van ugyan az, itthonról meg mindent hamar feldézsmálunk.
"Itthonról."
Pedig ez nem az otthonunk és sosem lesz, mégis mindig így hívom.
- Csak az én oldalamat fúrja, hogy mi van az erdőben a lakóházakon kívűl? - vágja le magát mellém MinHyuk.
- A vezetőség megtiltotta, hogy túlmenjünk a lakott területen - értetlenkedek.
- Nem ez volt a kérdés - duzzog.
- Őszinte legyek? Ez a legkisebb dolog, ami érdekel ebben a helyben. Tudod mit néznék meg? A Nagy Könyvtárat. Biztosra veszem, hogy ott minden információt meg tudnék találni, csak be kéne jutni valahogy - dőlök hátra, hamár témánál vagyunk.
- Ez határozottan rossz ötlet! - ingatja a fejét. - Nem kéne szórakoznunk a szabályokkal.
- Mondja az, aki a lakótéren kívűl akar kóborolni - vonja fel nevetve a szemöldökét Baek.
- Jó, ez igaz - ismeri be.
- Szerintem jobban járunk, ha a hátsónkon ülünk - legyintek.
Már annyira nem számít.
Kit érdekel, ha kíváncsi vagyok?
Már annyira mindegy.
Unom az egészet.
Felálltam az asztaltól, az a kevéske étvágyam is elment. A szobába sétáltam, ahol az ágyba zuhantam. Lassan kezd hűlni a levegő, ahogyan az ősz is a vége felé közeledik. Ennek ellenére kitártam az ágyam melletti ablakot és a párkányára ültem. Nem érdekelt, hogy majd megfagytam, még jól is esett. Valamennyire kiürítette a fejemet.
Mindig olyan gyorsan túlestem mindenen, amióta felvállaltam az igazi személyiségemet. Túl könnyen ment minden. Semmit sem kellett csinálnom a tanuláson kívül, maximum sok elutasító nemet mondogattam mindenféle meghívás ellen. Pofonegyszerű volt mégis tiszta szívből gyűlöltem.
Az idő telt, a Nap lement, mi meg az ágyba kerültünk. Baekhyunnal ellentétben én továbbra sem tudtam leküzdeni az álmatlanságomat, így minden éjjel kint töltök vagy két órát a konyhában a meleg tej társaságában. Kár, hogy már az is elfogyott.
Unottan az asztalra ejtettem a fejem és próbáltam nem gondolkodni.
Mindenem oda veszett.
Hiányzik anyu, apu és a bátyám is. Még Mary is, pedig ki nem állhatom.
Az egyetlen, ami maradt nekem abból az időből az...
- Nem tudsz aludni? - dugja ki a fejét a szobából.
Az egyetlen, ami maradt nekem az Ren.
Nagy szemekkel bámultam a kiérkezőre.
Mindig az orrom előtt volt.
Mindig köszönt a folyosókon.
Ismert, még ha csak futólag is.
Ő még tudja, hogy ki vagyok.
Hogy ki voltam.
Nem tudom miért csináltam, vagy miért esett jól, de fogtam magam, felálltam és elésétáltam. Egy darabig csak szótlanul farkasszemet néztem vele. Ugyanúgy bámult rám, mint mindig. Valamiért megkönnyebbültem és átfogtam a derekát. Az arcomat a mellkasába fúrtam és úgy nevettem.
Tudtam, hogy ki fog belőlem törni a sírás és roppantul szánalmasan fogok festeni, de nem tudtam tovább tartani.
- Oh... Oh... Hé... - a hangja lágy, bár csöppet kétségbeesett.
Életemben először érzem ezt.
Meg akarok halni.
Nem látom az értelmét annak, hogy miért éljek.
Nincsen semmim.
- Én... - próbálok kinyögni egész szavakat, de annyira remegek a sírásról, hogy nem megy. Gyorsan szedem a levegőt, a szívem hevesen vert, a világ szétfolyt előttem. Felpillantottam MinKire, de nem láttam ki belőle semmit. Ennek ellenére továbbra is erősen kapaszkodtam a felsőjébe.
Miért?!
Miért kellett belekeverednem valami ilyesmibe?! Azért, hogy megtanuljam értékelni a régi életemet?! A nyugodt hétköznapokat, a zajos iskolai napokat, az unalmas tanórákat és a kényelmes családi ebédet?! Igen?! Hát sikerült, mindennél többre becsülöm! Szóval valaki adja vissza!
Miért nem pörgettem vissza az időt akkor, amikor megmentettem Rent és intéztem úgy, hogy ne kelljen csatlakoznom?! Miért nem fordult ez meg a fejemben?!
Kétségbe voltam esve.
Visszagondolva ez teljesen egyértelmű.
- Meg akarok halni - folytattam a megkezdett mondatomat.
Amint kimondtam, rájöttem, hogy ijesztő vagyok.
Soha sem voltam még ennyire lent.
Minden forgott körülöttem, a lábaim feladták.
Ren ijedten kapott utánam, de nem sikerült elkapnia. A fejemet az egyik szekrénybe vágtam és a jobb karomat is megviselte a hirtelen puffanás.
- JiHu! - guggol le mellém, de alég hallom.
Meghalhatok?
Belehalhatnék abba, hogy bevertem a fejemet?!
Könyörgöm... Könyörgöm, valaki vessen véget ennek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése