5. Ugrás

[[Jó napot kívánok!:D Igen, lassan haladunk, megint csak elnézést kérek. Viszont cserébe kezdenek beindulni a dolgok. Bár kiderülni nem derül ki semmi sem (hehe), de igyekszem lassacskán vázolni a helyzetet. (Egyszerre nem lenne mókás és teljesen tiszta amúgy is csak a végére lesz.) Jó olvasást kívánok, véleményeknek továbbra is örülök!]] 

-----

Óránként felkelek. Még csak hajnali három van. 

Nem tudok visszaaludni. 

Megragadom a telefonom és a konyhába osonok, ahol meglepetésemre ég a villany. Az asztalnál Baekhyunt pillantom meg, amint meleg tejet iszogat. 

- Ha nem laknék itt, akkor el sem hinném, hogy ennek a viskónak van áramszolgáltatása - szólalok meg fintorogva, amin elneveti magát. 

- Te sem tudsz aludni? 

- Nem igazán. Gyötörnek az emlékek - csúsztatom az asztalra a telefonom. 

- Úgyszint - mosolyodik el keserűen. - Kérsz? Maradt még - mutat a tejre, mire bólintok. Mit árthat? A továbbiakban csendben ücsörögtünk és elmélyedtünk a gondolatainkban. Azt tudtam, hogy az első napok nehezek lesznek, de hogy ennyire... 

Jóformán sikerült mindent megbánni az eddigi életemben. 

- Fogalmam sincs, hogy miért jöttem ide - töri meg a csendet. - Azt vártam, hogy jobb lesz, de nem érzem magam sokkal jobban... Legalább elfelejtettek.

Hirtelen nem tudtam mit mondani, de nem is kellett. Folytatta magától. 

- Volt egy csodaszép és végtelenül kedves barátnőm... Elüldöztem magam mellől és fájdalmat okoztam neki. A szüleimnek folyton csalódniuk kellett bennem.... Sokkal jobb így nekik, hogy én nem vagyok ott - neveti el magát kínjában. - Mindennél jobban szerettem őket és mégis elrontottam. Szánalmas vagyok... Ha nem próbáltam volna olyan erősen magam mellett tartani őket, akkor... - elharapja a végét. 

- De legalább megpróbáltad... Talán pont ezért sikerült így... De ez nem baj, mert volt benned akarat. Ez mutatja azt, hogy szereted őket - mosolyodom el halványan. - Tudod én meg sem próbáltam megpróbálni. Én csak... Elvártam, hogy minden magától az ölembe hulljon és csak akkor tettem valamit, ha már végképp muszáj volt. Mindent zavarónak találtam... - oldottam ki a telefonom és elkezdtem görgetni a képek között. - Elszomorított, hogy a bátyám meg sem próbál testvéri viszonyt kezdeményezni közöttünk, de igazából én sem tettem semmit ezért... Most meg már nem is emlékszik rám... A szüleimnek sem tudtam megköszönni - gördülnek le az első könnycseppek. - Az egyszem barátnőmet is mindig elüldöztem... Mindennél jobban utáltam a megszokott hétköznapokat, most pedig bármit megadnék, hogy visszakaphassam....

- Ha így voltál vele... Akkor hogyan kerültél ide? - lepődik meg. 

- Amikor ide hoztak minket döntést hozni, behatoltak a szektához. Lelőtték Rent, aki meghalt. Csak akkor forgathattam vissza az időt, ha csatlakoztam. Ezt azóta sem értem, de biztos el fogják magyarázni.... - veszek egy mély levegőt, hogy abbamaradjon a sírás. - Mint a sulis esetünknél. Akkor meg Hant ölték meg, egymás után kétszer-háromszor. 

- Hm? - kerekednek el a szemei. Mindent elmeséltem neki, közben rájöttem, hogy ezt MinHyukkal is meg kéne majd osztani, hamár egy csapat vagyunk. Mondjuk ő valamennyit már tud. - Ah, ez fura - ráncolja a szemöldökét. 

- Ugye - fújtatok. - Elegem van, hogy amióta tudom, hogy nem csak én vagyok rendellenes, azóta felfordultak körülöttem a dolgok. 

- Minden a kutatóközpont hibája - ért egyet. - Az is, hogy mindenkit eltaszítottam... Ha nem lenne ez a hülye képesség... Túl sokat ugráltam és teljesen összekutyultam a dolgaim. Oh, tényleg, akartam kérdezni. Neked is megvannak a korlátjai annak, hogy mennyit tudsz előre vagy hátra menni? 

- Hm? - értetlenkedek. - Nem tudom... Sosem megyek előre, vagy vissza fél óránál többet. 

- Ah, értem. Én egyszer több, mint egy hetet akartam vissza ugrani, de csak öt napot sikerült... - mutat egy ötöst a kezével. 

- Neked nem furcsa ez az ötös szám? - kortyolok bele a poharam tartalmába. - Öt fős egy csapat, öt a napi ugrásaid száma, ha nem számolod hozzá az idő megállítást, valamint ezek szerint csak öt napot tudsz vissza és előre tekerni... 

- Most, hogy mondod... - csettint egyet. - Van valami az ötös számmal. 

- De miért pont öt? - értetlenkedek. - Ah, túl kevés infónk van ahhoz, hogy bármire rájöjjünk. 

- Rejtegetnek valamit....

- Idővel úgy is rájövünk! Ha valakit érdekel a szitu, úgyis figyelni fogja minden apró lépésüket... - legyintek. 

- Kár, hogy ők azt hiszik, hogy ezek az emberek csak azért vannak itt, hogy érdekesebbé tegyék a mindennapjaikat... - fintorog. - Ideje lenne aludnunk, nemde? 

- Nem ártana - bólogatok, majd felállok és a mosogatóba helyezem a poharat. 

Óvatosan bevonultunk a szobába és ágyba feküdtünk. Sokkal jobb közérzetem volt ezután, az alvás is könnyebben ment. Igaz, csak két órát sikerült még pihenni, mivel hajnali hatkor őrült hangerőn kezdett szólni, valami katonai indulózene. 

Ösztönösen indultam meg a hang irányába és mikor kiértem az erkélyre megláttam a házak tetejéhez erősített megafon szerű hangszórókat.
Ezek tegnap hogy-hogy nem tűntek fel?
Miután a masina nem akart elhallgatni, feladtam és visszamentem a szobába. Ott levágtam magam az ágyra és elkezdtem bámulni a falnak átkeresztelt ágyaljat, ami továbbra is felettem helyezkedik el. A többiek úgyszint elég nehezen kászálódtak ki az ágyból, viszont amikor már Baek is kisétált, akkor én is erőt vettem magamon. 

- Figyelmet kérek! - hallottuk a szakaszvezető, a hangszóró miatt rekedtes és torzított hangját kintről. - Ma megkapjátok a teljes felszeleréseteket. Ahhoz, hogy ezeket ki tudjuk osztani, megkérek minden csapatot, hogy pontban 7 órakkor menjenek a gyülekező pontokra. Ez az erdő közepe felé van, nem messze a 20-as és 30-as sorszámokkal ellátott házaktól. Hatalmas, piros táblák vannak előtte, észre fogjátok venni. Néhány kollégám és helyetteseik mennek értetek. Ők mind velem egyrangúak, ezért ezúttal szeretnék megkérni mindenkit, hogy bánjatok velük tisztelettel. A telefonjaitokat mindenképpen hozzátok magatokkal. Köszönjük - szakadt meg. 

Minek? Nem mindegy nekik, hogy nálunk vannak a készülékeink vagy sem? Amúgy sem tudjuk itt használni semmire sem... 

Eléggé kapkodnunk kellett, ha mindenki kész akart lenni időben. Legalább két fürdőszoba kéne öt főre... Még reggelizni sem volt időnk, de már a nagy piros táblát kerestünk, amit igazából néhány száz méterrel arrébb meg is találtunk. 

- Jobban vagy már? - sandít rám Ren. 

- Fogalmazzunk úgy, hogy jelen pillanatban megvagyok - rántok vállat. - Elaludtad a hajadat. 

- Elég gyakran megesik... - próbálja lesimítani az említett tincset. 

Ha a tábla nem lett volna kitéve, akkor is észre vettük volna a kijelölt pontot, mivel nem mi voltunk az első csapat akik a helyszínre értek, sőt, szinte már mindenki ott volt. 

- Alig látok olyan embert, aki nem nyúzott - jegyzi meg Han a nyakát nyújtogatva. 

- Mindenkinek szoknia kell, hogy nem a régi ágyában alszik - fintorgok. 

Nem kellett sokat várni, hogy mindegyik csapatot egy eddig számunkra ismeretlen helyre repítsék. Egy hatalmas négyzet épületben találtam magam, meg mertem volna rá esküdni, hogy kívülről és belülről is szabályos. Az udvara a négy fal között van, minden irányból egy-egy ajtó vezet befelé. A területen több helyen is, látszólag vasból készült, jó hosszú asztalok lettek kihelyezve, amik mögött - gondolom én - feljebb valók állnak. 

Feszülten álldogáltam Ren mellett és próbáltam kifürkészni az arcából, hogy ő mit szól ehhez, de mivel nem tudtam megfejteni feladtam. Vártam, hogy történjen valami. 

- Figyelmet kérek! - szólal meg egy ismeretlen, ősz férfi a tetőn állva. - Ma megkapják a teljes felszerelésüket. Minden asztalhoz ki van írva, hogy melyik csapatoknak kell oda menniük, így nem lehet kavarodás. Mielőtt elköszönnék maguktól megkérném a 22-es csapatot, hogy fáradjanak a jobb bejárathoz, Kim Heechul ott vár magukra. További kellemes napot - lép hátra és átadja a szót Taeyeon szakaszvezetőnek, aki felsorolja, hogy mit kapunk. Erre viszont már nincs időm figyelni, mivel csapatostúl indultunk meg az említett hely felé.

Miért mi már megint? 

Mit akarnak pont tőlünk? 

Már megint megjelent néhány álarcos vagy mi? 

- Valami rosszat csináltunk? - pillant MinHyuk az éppen megérkező Heechulra. 

- Nem, semmi baj sincsen veletek, csupán a feletteseimnek lenne néhány kérdése felétek... 

Az épület belülről olyan, mintha minden falat fém borítana, de meg mernék esküdni, hogy ez sem igazi. Ahogyan haladunk a folyosón, belátni egy - két terembe. Mind olyan, mint egy normális osztályterem, azt leszámítva, hogy az ablakokra rácsok és redőnyök vannak szerelve. A szakaszvezető helyettes felvitt minket a negyedik emeletre, ott pedig megállt egy iroda előtt. Kettőt kopogott, beengedett minket, majd megállt az ajtó mellett. Látszólag olyan volt, mint bármelyik iroda, amit eddigi életemben láttam, de ha jobban megnéztem, akkor egy csomó rejtett kapcsoló volt itt-ott a szobában. 

- Üdvözlöm magukat, az igazgató vagyok. Szólítsanak X igazgató úrnak, a nevemet még az alkalmazottjaim sem tudják. Lenne magukhoz egy-két kérdésem - támaszkodik meg az asztalon. 

- Mi lenne az? - nézek rá kíváncsian. 

- Milyen támadás érte magukat a gimnáziumukban? Mi volt benne a legfurcsább? Mikor történt és hogyan akadályozták meg azt, hogy rosszul sűljön el? Mielőtt bárki elfelejtette, volt bármi következménye az esetnek? - sorolja, én meg alég győzöm felfogni. 

JeongHan nagyjából összeszedte a válaszokat, viszont egy két helyen kiegészítettem. 

- Han szerint a pasasnak nem voltak gondolatai... Valamint becsúsztatott hozzám egy cetlit, amin az állt, hogy "ennek nem itt van vége" - gondoltam vissza az esetre. 

X igazgató némán bólogatott, próbálta megfejteni, hogy mit jelenthet ez az egész. 

- Köszönöm, elmehetnek - mondja, majd Heechulra néz, aki visszakísér minket az eredeti helyünkre. 

Ennyi?! 

Valami oknak kell lennie, hogy behívtak minket... 

Mi lehet az?

Ez a szekta erősen bűzlik. 

Beálltunk a mi csoportunknak kijelölt helyre, majd vártunk, hogy sorra kerüljünk. Nem igazán figyeltem, hogy mit fogunk kapni, úgyis kiderül, amikor odaérek. A sor lassan haladt, én meg híján voltam az állóképességemnek, így minél jobban telt az idő, annál inkább lettem nyűgös. Egyszerre két embernek adtak felszerelést, ezért Minhyukkal egyszerre kerültem sorra. 

- Telefonokat ide helyezzék, köszönöm - mondta a monoton hangú nő, mire egyazon időben kaptuk fel a fejünket. 

- Mi? - pislogok. 

- Kérem, helyezzék ide a telefonjukat, kapnak másikat, a régire már nem lesz szükségük - ismétli meg magát. 

De a képeim...

Az emlékeim...

- De... - szólalok meg. - Ezen vannak az emlékeim! 

- Adja ide - sóhajt. - Sajnos csak öt képet tehetek át egyik készülékről a másikra, szóval legyen szíves választani - mondja.

Már megint az ötös szám...

Unottan nyomja vissza a kezembe. Megnyitom a gallériát és próbálok választani öt képet. Nehéz több százból ötöt kiválasztani. Végül teljesen alapvető képeket választottam a családomról, a lakótelepről, és Maryről. 

Jobban belegondolva, lehet mégis csak barátok voltunk. 

Miután sikerült felfognom, hogy kemény öt képet tarthattam meg, a kezembe nyomtak egy hatalmas szatyrot, tele mindenféle holmival. Amint túljutottunk a soron, MinHyukkal szinte egyszerre estünk neki feltúrni. Valami egyenruha-szerűséget találtam benne, töltények nélküli fegyvereket, az új telefonomat, amit nem is nevezhetnék telefonnak, egy rakás papírt, amin rengeteg szöveg van, valamint valami ismeretlen tárgyat, amit nem tudtam mivel azonosítani. Úgy néz ki, mint egy pisztoly, de mégse. 

- Maradjunk annyiban, hogy egyelőre nem akarom tudni, hogy mik ezek - zárta le a még meg sem kezdett témát a mellettem álló. 

Nemsokkal később a többiek is beértek minket és kupaktanácsra gyűltünk. Baekhyunnal megosztottuk velük az éjszaka felfedezett dolgainkat, főként az ötös számmal kapcsolatban. Bár nem jutottunk semmire, legalább csapatként megbeszéltünk, ami mindenképpen előny számunkra. 

- Végre - néz fel Han a tetőre, ahová éppen a szakaszvezető állt ki. Felemelte a megafonját és szólásra nyitotta száját, csakhogy végül nem tudott beszélni. 

Egy öltönyös jelent meg a négyzetépület másik oldalának tető részén és egy bombát dobott alá. Kemény néhány másodpercünk volt reagálni. Ren csuklón ragadott és berohant az épületbe. 

Valaki meg fog halni. 

Azok, akik a bomba közelében voltak meg fognak halni. 

Mi van, ha mi is meg fogunk halni?! 

Berohantunk a legközelebbi terembe, ahol a hátsó falhoz szaladtunk és összekuporodtunk a padok mögé, hogy kevésbé érjen a robbanás. El akartam takarni az arcomat, hogy ne lássak semmit, de annyira lesokkolt az egész, hogy ez elmaradt. Meglepetésemre az épület nem kapott lángokra, sőt, amilyen gyorsan jött a tűz, olyan gyorsan ment. Csak a föld rengését lehetett érezni. 

- Hanyas csoport vagytok? - néz rám egy lány, aki mellettem kuporodott le. 

- 22 - válaszolok. - Ti? 

- Mi a 25. Azért voltatok ilyen ismerősek! - bólogat.

Bájcsevejünknek egy következő robbanás vetett véget, ami sokkal nagyobb erejű volt, néhány tárgy le is esett a magasabb helyekről és a padok is arrébb ugráltak. Annyit sikerült felfogni, hogy néhány álarcos-öltönyös alak beszivárgott az épületbe. 

Mi folyik itt?! 

A kezdeti pánikom egyre csak erősödött és egyre szorosabban öleltem magamhoz az ölemben fekvő szatyrot, amiben most csak haszontalan dolgokat találok. Hiszen hiába van nálunk fegyver, töltényt még nem kaptunk. 

- Ne mozduljatok! - csapódott az ajtó mellé Kim Heechul fegyverrel a kezében. 

Teleportált. 

Tényleg nincsenek határai a képességének, ellentétben Rennel, aki csak öt alkalommal tud egy nap. 

Ez az egész szekta úgy bűzlik, ahogyan van. 

Heechul fél perc múlva akcióba lendült, amikor két hapsi be akart jönni hozzánk, ő mögéjük teleportált és lelőtte őket. Azok a földre rogyva estek össze, a mellkasukból ömlött a vér. 

Vér.

Hányingerem van. 

Meghaltak. 

Megölte őket.

- Jól vagy? - simít végig a hátamon Minki, miközben én a térdemre hajtom a fejem. 

- Nem... - nyöszörgök. - Nem vagyok jól. 

A szakaszvezető helyettes végigtapogatta a pasasokat és egy halom különböző tablettát talált. Az arcára nézve rájöttem, hogy fogalma sincs, hogy mik ezek és, hogy miért vannak az öltönyösöknél. 

A füléhez emelt egy olyan készüléket, amit mi is kaptunk, majd várt. Fél másodperc múlva bólintott és ránk nézett. 

- Mars az udvarra - biccent az ajtó felé. - Elhárítottuk a veszélyt. Segítenetek kell ellátni a sérülteket.

Nem akarok kimenni. A robbanás és a közelében lévők... 

Legszívesebben rárivalltam volna, hogy adjon valami magyarázatot erre az egészre, de volt egy olyan érzésem, hogy nem tudna mit mondani. 

Az udvaron rengeteg olyan újonc volt, akik megsérültek, de ha jól vettem ki, akkor senki sem halt meg. Mégis... Egy csomó embernek égett meg legalább egy testrésze és.... Az a rengeteg vér. Igyekeztem ott segíteni, ahol tudtam, de egyre inkább émelyegtem és hányingerem is rendesen volt. Nem szoktam hozzá az ehhez hasonló helyzetekhez. 

- Egy kis figyelmet kérek.... - tért vissza az előző helyére a szakaszvezető. A kezére azóta kötés került, szóval feltételezem, hogy megsérült. - Elnézést kérek mindenkitől, hogy már a kiképzés előtt át kellett élnie egy életveszélyes helyzetet, de mi sem számítottunk efféle közbeavatkozásra és eddig nem is tapasztaltunk hasonlót. Egyelőre nem tudjuk, hogy kik voltak ezek az alakok, de minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy kiderítsük. Senki ne ijedjen meg, holnap elkezdődik a kiképzésetek, így meg fogjátok tudni védeni magatokat, ha netalántán mégegy eset bekövetkezne. Mindenesetre... Erősíteni fogunk a szekta védelmén. Tíz perc múlva mindenkit visszaviszünk a lakhelyre, addig rendeződjetek osztályonként. Köszönöm - hajolt meg finoman, majd ellépdelt. 

Szóval tényleg nem tudják...

Vagy tudják, csak nekünk nem mondják el... 

Tíz perc múlva valóban mindenkit visszavittek a műerdőbe, nekünk pedig alkalmunk nyílt kiheverni a nap történéseit. 

- Ha úgy vesszük, akkor akármikor meghalhatunk - fintorgok. - Elvégre ez a második, hogy betörnek a szektához... 

- A többi csapat csak egyről tud - jut eszébe Hannak. - A másikat eltitkolják előlük. Csodálom, hogy nem írattak alá velünk valami titoktartási vackot... 

- Csak én gondoltam még arra, hogy ezek az álarcos alakok egy másik szektához tartoznak? - néz végig rajtunk Baek. A néma csendből és a meglepődött légkörből egyből leszűrte az igent. - Abból, amit mondtatok és a mostani támadásról is csak erre tudok következtetni... Elvégre állítólag senki sem tud az Anonymusról, ezek az álarcosok viszont mégis... Valamint, róluk sem tud senki, csak mi. Van valami, ami még nem jött be a képbe, így egyelőre nem tudom kirakni a puzzlet... - gondolkozik, miközben leül az asztalhoz. 

- Az Anonymusnak hagynia kellett valamilyen nyomot, amin keresztül megtalálták... Elvégre, ha nincsenek támadások, mi mit sem sejtenénk a másik félről... - szálltam be az elmélkedésbe. 

- Ergo, a tudtunkra akarták adni, hogy léteznek, de miért? - ül le Minki is a konyhaasztalhoz.

- Akarnak valamit - bólogat MinHyuk. 

- Jó, de mit? - nézek rá. - Én már azt is megkérdőjelezem, hogy a mi oldalunk a jó... 

- Bármi megtörténhet - ránt vállat Baekhyun.