[[Hello, itt is volna az új rész uwu Tudom, hogy sokára hoztam, mentségem sincsen TwT Viszont jó olvasást kívánok!:3 ]]
-----
Semmit nem aludtam.
Nem csak azért, mert megevett az ideg a holnapi nap miatt, hanem azért sem, mert végig a testvéreken járt az agyam. Valamint még mindig tartottam a fekete öltönyös fickótól, szóval továbbra is az asztal alatt gubbasztottam.
Holnap délután már nem is fogsz emlékezni rá.
Egyszerűen nem mertem kimozdulni a szobából, nehogy a Heechul nevezetű alak ne találjon meg. Eléggé unszimpatikus volt, nem szívesen láttam újra, de a tegnapi beszélgetéséből leszűrve, mindig ő az, aki begyűjti az újoncokat.
Az ágyamon ültem és türelmetlenül vártam a férfit. A takarómat rugdostam, a tévét kapcsolgattam, a könyveimet rendezgettem, a telefonommal bíbelődtem és el nem tudom sorolni, hogy mennyi értelmetlen dolgot csináltam csak azért, hogy elvonják a figyelmemet.
MinKi és JeongHan hamarosan elfelejtenek.
Hirtelen kaptam egy kis társaságot és el is vesztettem.
Ez gyors volt.
Már épp kezdtem hülyeségnek gondolni a tegnap történteket és egy rossz álomként felfogni, amikor a Heechul nevezetű alak megjelent és a szekta épületébe vitt, amiről amúgy fogalmam sincsen, hogy hol van.
Kivételesen nem a megőrzőszobában helyeztek el minket, hanem egy teljesen üres, két, rácsozott ablakú terembe. A megérkezésemkor már állt bent néhány ismeretlen és MinHyukot is ott találtam, ellentétben a testvérekkel, akik még nem tartózkodtak a közelben.
- Gondolom nem gondoltad meg magadat... - szólal meg, amikor lekuporodok mellé a földre. Nem nézett rám, végig a szemben lévő falat bámulta és az ide-oda szállingózó ismeretleneket.
- Nem - szinte suttogok. - Nem volt mit meggondolnom. Te hogyan döntöttél végül?
- Csatlakozom a szektához. Azt hiszem teljesen mindegy, hogy itt, vagy a lakásomon töltöm tök egyedül a mindennapjaimat. Árvaként nőttem fel, szóval senkim sincsen - sóhajt.
- Oh, értem - döbbenek le.
Mindenkinek van valami oka a maradásra.
Mindenkinek van oka arra, hogy ne érezze jól magát és mégis én érzem magam a legrosszabbul, akinek tökéletes élete van és mégsem elégszik meg ezzel.
Pár pillanat múlva a testvérpár is feltűnt. Nem voltam képes arra, hogy rájuk nézzek, inkább a padlót bámultam egészen addig, amég Taeyeon szakaszvezető meg nem jelent.
- Üdv mindenkinek! - köszön ránk kedvesen. A tegnapihoz hasonló öltözékben van, ami csizmát, fekete bőrnadrágot és egy szintén fekete trikószerűséget tartalmaz. Mindezen egy hatalmas fehér köpeny lóg, mintha egy kutatólaborban lennénk. Mondjuk a hely tényleg kísértetiesen hasonlít egyre. - Ma eljött az ideje, hogy véglegesítsétek a döntéseteket. Nem hiszem, hogy bárkit is zavarna, ha mindenki előtt kell elárulnia nekünk, igaz? - pillant körbe. Ezzel egy időben megérkezik Heechul, aki szintén végigpásztázza a társaságot. - Hallgatás beleegyezés. Kezdjük sorjában - fordult a másik irányba, a sarok felé, ahol egy lány álldogált. Egy darabig még hezitált a döntésével kapcsolatban, végül kijelentette, hogy csatlakozik. A szakaszvezető örömmel fogadta a hírt, majd tovább is állt. A srácokat, akik a lány után következtek, viszont már nem sikerült meggyőzni, nem is akartak hallani a maradásról. Én a tesók és MinHyuk között voltam, a testvérek igenje után végül sikerült nemet mondanom. Felkészültem arra, hogy elvegyék az emlékeimet, ezért MinHyuknak is viszlátot mondtam és felálltam a helyemről.
Ég veled, felfordulás.
Elindultam az ajtó felé, ahogyan a szintén nemet mondó fiúk is. Már majdnem kint voltam. Majdnem vége volt ennek az egész fejetlenségnek.
Az ablakok berobbantak, ennek hatására pedig a szemközt lévő falhoz csapódtam. Erősen összeszorítottam a szemem, a kezemet az arcom elé kaptam. A jobb vállam látta kárát az ütődésnek, ami nagy lendülettel a falnak ütközött. Hirtelen azt sem tudtam mi történik. A földre csuklottam. A kezem továbbra is védőeszközként funkcionált az arcom előtt, erősen próbáltam eltakarni a szemem. Ez egészen addig volt így, amég nem hallottam egy fegyver kattanását. Valaki feltöltött egy pisztolyt. Ugyan az a hang, mint amit a suliban hallottam, amikor kiürítettem az öltönyös fegyverét. Két ujjam közt kilestem. Két álarcos alak mindenféle fegyverrel indult a szakaszvezető és Heechul ellen.
Mi a fene folyik itt?
Megpróbáltam talpra állni, de visszazuhantam a földre. Mindenhol csillagokat láttam, a fejem majd' széthasadt a szédülésnek hála.
Próbáltam szemmel tartani a dolgokat, de csak annyit láttam, ahogyan Heechul az egyik alakot magával rántva kiesik az ablakon. Taeyeon szakaszvezető kezéből kiütötték a fegyvert, így ő a sarokba araszolt és farkasszemet nézett a behatolóval. Látszott az arcán, hogy nagyon töri a fejét. Nem tudom, hogy azon gondolkozott-e jobban, hogy hogyan kerülhetnek ide, vagy azon, hogy hogyan mentsen meg mindenkit. A maszkos felhúzta a fegyverét és már készült elsütni, csakhogy egyvalamire nem számított: a pisztoly elé ugró Renre.
Egy pillanatra megállt bennem az ütő.
A torkomból előtört egy sikoly.
Hirtelen lábra álltam és megindultam az álarcos felé.
Lelőtte Rent.
MinKi a lövés hatására elterült a földön. Nem mozdult többé, olyan volt, mintha sosem élt volna.
Vissza akarom tekerni az időt.
- Nem használhatod az erőd, ha nem vagy a szekta tagja! - rivall rám Taeyeon. - Meghalsz, ha ezt teszed, főleg így!
Alég jutottak el a tudatomig a szavak. Teljesen meggondolatlanul cselekedtem, vagy mondtam bármit, de abban a pillanatban mit sem számított. Ren halott volt és ez számomra felért azzal, mintha elvették volna az életemet.
"Nem kell kimondania, hogy tudjuk, hogy sokkal könnyebb lenne nélkülünk. "
Nélkületek semmi nem lenne jó. Csak ti látjátok így.
- Akkor csatlakozom a szektához, csak hagy' ugorhassak! - kiabálom hisztérikusan és már teszem is a dolgom.
Görbület.
Csak fél másodpercbe telik, mire realizálom, hogy oda sikerült visszaugranom, ahol felállok a padlóról, hogy távozhassak és kitörölhessék az emlékeimet az Anonymussal kapcsolatban. Csakhogy ebben az esetben a szobában tartózkodó összes ember emlékezett az ezután következőkre, így hirtelen mindenki a szemközti falhoz rohant, hogy minél kevésbé érje az ütés.
Taeyeon szakaszvezető és Heechul (akiről azóta sem derült ki, hogy konkrétan mi a pozíciója) így hamarabb elő tudta venni a fegyverét és az ablak felé szegezni. Bár Heechul nem emlékezett rá, hogy miért kell ez, vakon követte a felettese utasításait. Viszont, mivel a képességeim egyáltalán nincsenek túlfejlesztve, szinte biztos vagyok benne, hogy a teremben lévők közül mindenki emlékszik a történtekre, ergo az egyik álarcos is. Nem tudom, hogy mennyi ideje maradt feldolgozni, de valószínűleg számít rá, hogy mi tudunk róla.
Szinte a falhoz simultam és mindennél jobban szorítottam Ren kezét, aki szintén feszülten álldogált mellettem. Az előbb meghalt és ezt ő is nagyon jól tudja.
Az ablak betört.
A férfiak beugrottak.
Az arcomat már csak fél karral takartam.
Meglepődtem, amikor a két álarcos hirtelen nem tudta, hogy mi történik körülötte. Egyszerűen lehetetlen, hogy ne emlékezzenek rá, nem tudom ilyen módon irányítani az időt.
A szakaszvezető kihasználta a hirtelen meglepettségüket és mindegyiket oldalba lőtte, a két férfi pedig összecsuklott és a földre borult.
A hirtelen megkönnyebbüléstől a földre rogytam és a tenyerembe temettem az arcom.
"Akkor csatlakozom a szektához, csak hagy' ugorhassak! "
A családom, az álmom, az életem... Pillanatok alatt minden oda lett.
- El tudod érni, hogy ne mindenki emlékezzen a történésekre? - guggol mellém Taeyeon szakaszvezető.
- Dehogy - morgok. - Esélytelen.
- Én voltam. Megváltoztattam az emlékképeiket. Eltüntettem a tudatukból - szólal meg MinHyuk egy nagy sóhaj kíséretében. Mindenkit lesokkolt az iménti helyzet.
- Sosem törtek még be ide, nem értem, hogy hogyan jöhetett össze... - bosszankodik Heechul, belerugva az üvegdarabokba, az arcán egy enyhe grimasszal.
- Lehet, hogy köze van a suliban történtekhez... - gondolkozik el JeongHan, ami a felettesek fülét sem kerülte el. - Pár héttel ezelőtt a sulinkba jött egy hasonlóan öltözött pasas, aki vagy háromszor megölt. Végül át tudtuk verni... A hírekben is leadták, de senki nem emlékezett rá, vagy tudott az esetről. Olyan volt, mintha meg sem történt volna - borzongott bele a halála gondolatába.
- Mi erről nem tudunk... - néz Heechulra a szakaszvezető, majd rám és Renre. Mi csak némán ülünk a padlón. Mindegyikünknek elege lett egy életre. - Jó... - fújja ki a levegőt. - Akkor mára elengedünk, hogy éljetek még egy utolsó napot az életetekből, aztán holnap ugyan ilyenkor ismét találkozunk.
MinKi nem várta meg még Heechul elkap minket, holmi egyszerűséggel megölelt és átteleportált minket a szobámba. Már megjegyezte, hogy nálunk ilyenkor úgy sincs senki.
- Köszönöm - szorít mégjobban. - És sajnálom. Nem akartam, hogy miattam az életed...
- Nem számít. Nem érdekes. Örülök, hogy élsz - kacagtam fel kínosan és megveregettem a hátát. - Amúgy is van még egy napom... itt... - köszörültem meg a torkom, mert éreztem, ha nem teszem elsírom magam.
Annyira utáltam. Mindent. Az egész életemet. Hogy sosem történik semmi, hogy mindig csak szobámban gubbasztok, hogy nem tudok barátokat szerezni, akik pedig vannak, azokat eltaszítom... Hogy nem tudok rendes kapcsolatot létesíteni a szüleimmel, hogy a bátyám egyáltalán nem figyel rám, hogy ez az egész annyira undorítóan unalmas... Viszont most, hogy mindezt hátra kell hagynom, belefájdul a szívem. Nem tudok mit kezdeni magammal. Nem akarom feladni az álmaim, a japán ösztöndíjprogramot, a továbbtanulást, semmit. Mégis muszáj, hiszen beléptem ebbe a nyüves szektába, teljesen meggondolatlanul.
Már miért is ne használhattam volna az erőmet, ha nem vagyok az Anonymus tagja? Eddig is minden nap csináltam és lám, nem haltam meg.
- Ezt mondod, holott látom a szemedben, hogy... Fáj - hajol velem egy szinte, én meg némán elfordítom a fejem. - Hé, mi volt az álmod?
Egy pillanatig furán bámultam rá, nem értettem mit akar ezzel. Ennek ellenére végül beadtam a derekam.
- Japán. Félig Japán vagyok, mindig is szerettem volna ott élni, vagy legalább egyszer járni ott. Szép ország, szép kultúrával - fordítom a tekintetem a hatalmas térkép felé, ami a falamon lóg.
- Oh. Az országon belül van valamilyen város, ahová nagyon szeretnél eljutni? - kérdezősködik tovább.
- Tokyo, természetesen, de miért? - szinte időm sem volt végigmondani, mivel karon ragadott és fél pillanat múlva már egy számomra teljesen ismeretlen városban álldogáltam. Megpróbáltam felfogni, hogy hol is állok. Mindenfelé japán írás és rengeteg japán ember. Próbáltam emészteni, hogy álmaim helyén állok és nem otthon a szobában, a tévé előtt. Eltátott szájjal forgolódtam össze-vissza és próbáltam minden érzelmemet visszafojtani, így végül semmi mást nem tudtam mondani, csak annyit, hogy "azta".
- Tartoztam ennyivel, azt hiszem... - néz körül ő is.
A hajamba túrtam és úgy bámultam a velem szemben álló fiút. Nevetve karon ragadott és elindultunk a városba. Egészen estig mászkáltunk, amikor már kigyúltak az épületek fényei. Tudtam, hogy soha többé nem jöhetek ide vissza és talán ez volt a legfájdalmasabb az egészben.
Az életem hátralévő részét azzal fogom tölteni, hogy beteg embereket öljek meg.
Legalább az álmom egy része teljesült.
Hamarosan hazateleportált és elköszöntünk egymástól. Ez az utolsó este, hogy a családommal vacsorázhatok, hiszen holnap délután már nem fognak rám emlékezni. Próbáltam mosolyogni és úgy kezelni ezt az egészet, mintha ez is csak egy nap lenne a sok közül, de természetesen nem jött össze. Minél több idő telt el, annál inkább elkeseredtem. A vacsora végére már majdnem elbőgtem magam. Most utoljára hallgattam végig, ahogyan apa az étterem miatt panaszkodik, ahogy anyu mesél az óvodáról és ahogyan a bátyám mindenféle hülyeségről beszélni kezd, csak pont arról nem, amiről kéne. A szokásosnál tovább maradtam az asztalnál és anya összes főztjét bepusziltam, meg is lepődtek rajta, hogy ma milyen falánk vagyok.
Már csak ma van alkalmam erre.
Egész este a szüleim körül tébláboltam, ölelgettem őket, segítettem mosogatni, meg minden ilyesmi, amit eddig is csináltam, csak most még fontosabbnak számított.
Majd' megszakadt a szívem, amikor becsuktam az ajtót, hogy aludni mehessek és a szüleim is lepihenjenek. Hátamat az ajtónak támaszkodtam és elfogott a zokogás.
Sajnálom.
Köszönök mindent.
- Ég veletek - magzatpózba kuporodtam a földön. Ott is aludtam el.
Másnap reggel jött egy üzenetem - isten tudja, honnan tudják a telefonszámom -, hogy kezdjek összepakolni, mert Heechul délután jön értem. Azt írták csak a legszükségesebbeket vigyem, mert minden mást biztosítanak a szálláson.
Mire felkeltem a ház már üres volt, így nem kellett félnem, hogy meg kell magyaráznom a szüleimnek, hogy hová készülök. Előkapartam az utazómat a helyéről és belehajigáltam azokat a ruhákat, amiket a legtöbbször használok, az évek alatt összegyűlt zsebpénzem, néhány emléket, fotóalbumokat és hasonlókat. Amint ezzel végeztem elterültem az ágyon és jól szemügyre vettem a falat. Szinte egész életemben ezt bámultam és azt hittem, hogy már unom, de nem.
Borzalmasan fáj, hogy mindent itt kell hagynom.
Ha nem mentettem volna meg... Nem, erre gondolni sem akarok, örülök, hogy életben van.
Még egy jódarabig csak néztem ki a fejemből, mire Heechul megjelent. Szempillantás alatt a szektához varázsolt, ahol már több száz fiatal, vagy idősebb üldögélt a földön. Azt közölték velünk, hogy évente egyszer csinálnak toborzást, de, hogy ennyi embert egyszerre hozzanak ide...
Próbáltam ismerős arcot keresni, abban reménykedtem, hogy a tesók már itt vannak, de nem láttam őket semerre sem. Éppen azon voltam, hogy keresek magamnak egy kis üres zugot, ahová lekuporodhatok, amikor megláttam MinHyukot aludni. Az utazóján feküdt, a kabátját használta takaróként. Halkan mellé lopóztam és lekuporodtam. Máris jobban érzem magamat, hogy van valaki, akivel már találkoztam. Csöndben szerettem volna maradni, de véletlen belerúgtam az utazómba, amiben megcsörrent valami, így sikerült felkeltenem.
- Bocsi, nem akartalak felébreszteni - kezdtem mentegetőzni.
- Oh, egy JiHu. Szia - ül fel mosolyogva, miközben arrébb rúgja a táskáját.
- Hello. A tesókat nem láttad? - pislogok rá.
- Szerintem ők még nincsenek itt... Pedig én is kerestem őket. Reméltem, hogy megtalállak titeket, kicsi fura ennyi ember között tök egyedül lenni - neveti el magát. - Amúgy jól vagy? Tudom, hogy nem akartál ide jönni... - vált egy fokkal halkabb hangnemre.
- Nem, nem vagyok jól - ingatom a fejem. Nincs értelme hazudni. - De majd később jobb lesz - erőltetek egy mosolyt az arcomra, amivel egyidejűleg lepattan mellém valaki. Nagy hajzuhatag kíséri megérkezését. Ha nem tudnám, hogy Rennek pálcikalábai vannak és fekete haja, akkor Hant is simán eltéveszteném, de így lehetetlen.
- Ennél kényelmetlenebb helyre nem is hozhattak volna, ráadásként azt sem várták meg, hogy egyek - biggyesztette le ajkait, amin elmosolyodtam. Hamarosan az "öcsike" is a társaságba dugta a képét és leült a másik oldalamra. Most valamivel jobban érzem magam, mint reggel.
- Egy kis figyelmet kérnék... - jelenik meg az ajtóban a szakaszvezető egy hatalmas megafon és Heechul társaságában. - Mint láthatjátok: rengetegen vagytok, a múltévhez képes ez a létszám kétszerese. Mindenkinek nagyon hálásak vagyunk, aki hajlandó kockára tenni az életét a fertőzöttek kiirtásához, illetve, ha valaki a laborban fog dolgozni, akkor megmentéséhez. Elmagyaráznám a következő napok menetrendjét. Az elkövetkezendő egy hétben felmérjük a képességeteket, ezt követően pedig korosztályok szerint csoportokra osztunk titeket. Ötcsoportonkét jön létre egy osztály, így kaptok kiképzést, ami fél évig fog tartani. Megtanultok rengeteg elméleti dolgot az itteni helyzetekről, valamint a 16-25 éves korosztály felvesz néhány olyan tárgyat is, amit az iskolában tanultak. Az alapműveltség az Anonymus számára is fontos. Ezek az órák reggel héttől déli tizenkettőig tartanak. Ezt követ egy egyórás szünet, amikor lehetőségetek van megebédelni. Délutánra maradnak a kiképzések. Itt megtanuljátok az önvédelmet, valamint a különböző fegyverek kezelését is. Nagyon fontos, hogy ez idő alatt az erőtöket is meg kell tanulnotok kontrollálni. Sajnálattal közölöm, hogy amíg nincsenek meg az ötfős csapatok, ebben a teremben kell aludnotok. Hamarosan osztásra kerülnek a matracok és az étel is... Az erőtök felmérését két órán belül megkezdjük. Köszönöm a figyelmet - hajol meg finoman, majd Heechullal a nyomában távozik.
- Csodás - forgatom meg a szemeimet, majd rádőlök az utazómra, amin MinKi is elfekszik ugyanezzel a lendülettel.
- Nem tudom hogyan gondolták ezt... Egyre inkább kezd kínzásnak tűnni ez az egész... - vágja be a morcost MinHyuk.
- Valahogy csak lesz... - vesz elő a táskájából egy zacskó kenyeret a másik hosszú hajú. - Kér valaki?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése